2019. április 21., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Garabonciások Temesváron

Az utóbbi közel három évtizedben nagyon sok írás jelent meg a „forradalmi szikrát csiholó” temesvári szellemiségről. A mitizáló vagy bagatellizálni akaró, önigazoló publikációkkal szemben egy továbbgondolásra és további kutatásra késztető kötetet szerkesztett Sarány István a Garabonciás együttes története kapcsán. A kötetet és a zenekar legújabb, Wandering Magicians című lemezét a könyvvásár alkalmával a Marosvásárhelyi Rádió stúdiójában mutatták be. A Gáspár Sándor moderálta beszélgetésen részt vett Csutak István, H. Szabó Gyula, Boros Zoltán és Sarány István. Az ott elhangzott véleményekre, valamint a kötetből vett idézetekre épül az alábbi írás. 

Sarány István: – Az anyag rendezése közben derült ki, hogy nemcsak az együttesről van szó, hanem egy korról is, ami nélkül nem érthető, hogy az együttes karrierje miért alakult így. Nyilván ezért kezdődik 1968-cal. Itt is visszaköszön Temesvár. A kötetbe Méliusz József Napnyugati kávéház című regényéből válogattunk részleteket, a párizsi élményeit.

„‘68 májusának párizsi szürrealista felkelésében is erről volt szó: lemezteleníteni, meggyalázni, megingatni, leteperni, térdre kényszeríteni az antidemokratizmust; vele szemben az egyetlen alternatíva: a demokrácia, a szabadság.”(Méliusz József)

Sarány István (Fotó: Karácsonyi Zsigmond)


A kulturális liberalizmus lehetősége

H. Szabó Gyula: – Az 1968-as párizsi diáklázadás megidézésével Sarány megragadta azt a pontot, amely meghatározta az egész nemzedék szerepvállalását. A mi lázadásunk a zenében csúcsosodott ki.

Boros Zoltán: – Nagyon érdekes korszak volt a hetvenes évek. Tudniillik 1965 után volt egy nyitás, amikor azt hittük, vége a proletkultnak és annak a szörnyű diktatúrának. Már  1971-ben vissza akarták kényszeríteni a palackba a kiszabadult szellemet. Ennek ellenére azok a magyar intézmények, amelyek 1969-ben létrejöttek (a Kriterion könyvkiadó, A Hét szerkesztősége, a televízió magyar adása), éppen felívelőben voltak. 

„Politikai mozgalomként a diáklázadásnak (1968 Párizs) nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségét.” (Gilles Lipovetsky szociológus)

H. Szabó Gyula: – A kérdés lényege az, hogy elég hosszú volt-e „a szellemet a palackba visszadugdosni” időszak. Valószínűleg ez a balkáni tehetetlenségnek is betudható, és annak, hogy az akkor frissen beiktatott Ceauşescu-garnitúra sem erre szerződött. Főleg a második, reformkommunistákkal feltöltött garnitúraváltás fényében. A lényeg az, hogy ha ’71-ben sikerül visszagyömöszölni a szellemet, akkor nem beszélnénk ma itt a magyar adásnak a könnyűzene-intézményesítő hatásáról. Szerintem a bukaresti központ szerepe meghatározó volt, például a Kriterion esetében. A mi sokat vitatkozó és jól vitatkozó igazgatónk, Domokos Géza közvetlenül a párt vezérkarával tudott egyezkedni. Az akkor még viszonylag, az adott ideológiai keretek közt nyitottabb emberekkel. Viszont a vidéki kollégáknak a megyei elvtársak ostobaságát is ki kellett bírni valahogy, ami nem volt könnyű. Meg se merem kockáztatni, hogy mi lett volna a televízió magyar adásából, hogyha Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen van. Ez egy furcsa paradox helyzet volt. A túlcentralizált államban a magyar intézményeknek erőt, lehetőséget jelentett, hogy Bukarestben voltak. 


Vidéki kiskirályok

Csutak István: – Amikor már lemezünk, tévéfelvételünk volt Boros Zoltánnak köszönhetően, volt országos rendezőirodai engedélyünk is, turnénk a brassói dalszínházzal, megyek Csíkszeredába a fő fő kultúrnyik elvtárshoz. Dosszién bélyegző, aláírás rajta, engedély... minden, de a helyi kiskirály rám néz: Csutak elvtárs, hát itt ezt mi döntjük el, hogy József Atilla, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Áprily… és különben is ki ez a Kinde? Ettől elborult az agyam. Eközben a temesvári magyar aktivista kikacsint rám, és az én érdekemet védi a hatalommal szemben, és a cenzúra abból állt, hogy visszaadta a mappát, és azt mondta: akkor most mondja meg, hogy miből lesz a botrány, hogy tudjuk megvédeni. És megvédtek, amikor a baj volt. 

„A rockzenének alapvetően a társadalombíráló, a kommunista rezsimet kritizáló szerepét tartottuk fontosnak (…), rezsimellenes magyar produkciók voltak.” (Csutak István)

Boros Zoltán: – Tovább szeretném árnyalni Bukarest és a vidék szerepét. Nagyon sok nagy rendezvényünk volt vidéken, olyanok is, amelyek vidéki kezdeményezésként indultak, például a régizene-fesztivál, a Siculus könnyűzene-fesztivál, a táncházmozgalmak. Milyen érdekes az, hogy egy-egy ilyen nagymérvű rendezvény létrejöhetett, sőt évekig működhetett. Ennek az egyik garanciája az volt, hogy vidéken úgy vélekedtek, hogy amit a hatalom szócsövének tartott bukaresti televízió művel, megfelel a bukaresti elvtársaknak, akkor ugye nekünk vidéken is megfelel. 


Fejvadászat

H. Szabó Gyula: – A szerkesztők tudták, hogy mit csinálnak, és tudták, hogyan kell csinálni. Egyfajta kegyelmi állapot volt. Ki kell mondani Bodor Pál nevét, aki egy óriási kulturális tudást ötvözött a nagyon erős politikai háttérrel. Talán nem mellékes, hogy ő is temesvári volt. 

„Tudatosan keresték (a bukaresti magyar politikai elit) a mozgékony, jól képzett fiatal magyar értelmiségieket, akiket a különböző, Bukarestben székelő országos intézményekhez (rádió, könyvkiadók, lapszerkesztőségek) juttattak be. 1989 után eddig soha nem remélt számban kerültek magyar politikusok Bukarestbe. Ez a gárda már nem tartotta fontosnak a bukaresti magyar értelmiségiek körét megerősíteni, »friss vérrel« vitalizálni.” (Csutak István)

Sarány István: –  Bármiről van szó a könyvben, nemcsak a Garabonciás együttesről, hanem annak a kornak a zenéjéről, megjelenik a televízió magyar nyelvű adása és személyesen Boros Zoltán mint katalizátor. Minden, amit a televízió fölvállalt, olyan lendületet adott a hazai magyar kulturális életnek, hogy az ebből a lendületből tudta megélni a rendszerváltást, és utána kibontakozni. 

Boros Zoltán: – És a „bukaresti hatalom szócsöve” a könnyűzene-fesztivált is szponzorálta. Fizette a honoráriumokat, szállodát, meg mindent. Ugyanezt csinálta a régizene-fesztivál alkalmával, ahol például a kosztümöket mi vittük. A Marosvásárhelyi Rádiónak is óriási szerepe volt, hiszen minden ilyen rendezvényen ott volt Borbély Zoltán zenei szerkesztő, és felvette az egész fesztivál anyagát. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy az együttesek gombamód szaporodtak. Nekik pedig azzal volt szerencséjük, hogy egészen fiatalon, ismeretlen kezdő muzsikusként bejutottak a profi stúdiókba, ahol megtapasztalták, milyen a profi minőség, és fantasztikusan érzékenyek voltak erre. Évről évre akkorát nőtt a szintje ezeknek a felvételeknek, hogy egymás után küldhettem az Electrecordhoz, hogy megjelenjenek a lemezek. 

H. Szabó Gyula


Magyarock Temesváron

Sarány István: – Az együttes létrejöttének a körülményei tűntek számomra érdekesnek. Az a Temesvár, amely ezt a légkört tudta biztosítani, hogy az együttes megalakulhatott, tudott működni. 

„Minduntalan felmerül bennem az a kérdés, miszerint a különféle nációk és vallások békés együttélése – amelyre oly büszkék a temesváriak – nem több mint jól nevelt közömbösség.” (Brînduşa Armanca)

Csutak István: – Temesváron valóságos kulturális sokk ért bennünket. Ott egyszerűen nem lehetett másként létezni. Volt 1600 magyar diák, és ha 1400-nál kevesebb színházbérletet adtak el az önkéntesek, akkor az kínos volt. Tehát ott pezsgő élet volt. Azonnal mindenkit valahova beszippantottak. A legtöbben a Tháliában, az ország legjobb diákszínjátszó csoportjában kezdték. Az én szereplési vágyamnak az kevés volt. Amit máshol valószínűleg nem lehetett volna megtenni, berúgtam a diákszövetség elnökének, Petru Andeának az ajtaját, és mondtam, hogy én egy magyar együttest szeretnék alakítani, és nem akarunk románul énekelni. Átküldött a szolgálatos magyarhoz, Kilyénihez, és volt együttes a Diákházban.


Irodalomszerető fiatalok 

Boros Zoltán: – A fiatalok nagy része, akik zenélni kezdtek, verseket zenésítettek meg. Gyönyörű verseket, elsősorban erdélyi költőktől, de klasszikusokat is választottak. Ennek volt egy olyan oka is, hogy az a műfaj és hivatás, hogy dalszövegíró, nemigen létezett. De azt is jelezte, hogy annak a korszaknak a fiataljai irodalomszeretők voltak. Azt énekelték, ami nekik tetszett. És ezek között a versek között nagyon sokatmondó szövegek is voltak. A Garabonciásnak egész különleges helye volt, miután a váradi Majomszigeten találkozott egy fiatal brassói diáklánnyal (Kinde Annamária), aki elkezdett dalszövegeket írni nekik.

Csutak István: – A fővárosi Északi pályaudvar közelében, a hasonló nevű szálloda kisvendéglőjében vonatra várva a következő eset történt. A „szezon” vége volt. Éhezés, fázás, nyomor. Egy fiatal pincér kifogástalan öltözetben asztalunkhoz jött, és kérdezte, mit parancsolunk. Arra a kérdésünkre, hogy lehetne-e kapni valamilyen „folyadékot”, kezdi sorolni, hogy vörös, fehér, édes, félszáraz, száraz... A vendég óvatosan megkérdi: ez itt önöknél mind van? Á, dehogy – felelte a pincér –, csak gyakorolnom kell, mert másképp elfelejtem a szakmát. Ezt a fajta finom humort csak Bukarestben lehetett tapasztalni. Mi gyakorlatilag Temesvár és Bukarest között ingázva alakultunk. Elmeséltük a történetet Kinde Annamáriának. Egy hét múlva jött a boríték, benne a füzetlapra nyomtatott betűkkel írt szöveg. Amikor Boros Zoltánnak megmutattam, azt mondta: te, ettől a felsorolástól, ami itt van, már ettől ki fognak dobni minket, de megpróbáljuk. 



„Alkalomadtán a kommunista cenzúrát meg lehetett etetni azzal, hogy ez a szöveg antikapitalista szatíra. Paradox módon a magyar nyelv védőruha volt az ilyen jellegű szövegek számára… Mi több, a magyar nyelvű pártlap, a Szabad Szó bizonyult olyan szövegek fórumának, amelyek nem jelenhettek meg a román nyelvű pártlap hasábjain.” (Brînduşa Armanca)

Csutak István: – A temesvári magyar értelmiség (Bárányi doktorral az élen) nem azért ült ott az első sorban, mert olyan jók voltunk, és szombat este nekik nem volt jobb tennivalójuk Temesváron – ahol a szerb és a magyar tévét nézhették –, mint minket hallgatni. Azzal, hogy ők oda beültek, nekünk védelmet biztosítottak. Plusz ott volt a bukaresti magyar elit, amelyik kupált, fényezett, tanított. 

Boros Zoltán


Retorzió

Ezek az együttesek tehetségükkel, nonkonformista megjelenésükkel, felforgató szövegeikkel és a fiatalok által szomjazott szabad szellemmel aláásták a rendszert – írja a kötet bevezetőjében a temesvári Brînduşa Armanca újságíró. Amint a Garabonciás együttes is tapasztalta, a hatalom nem nézte el a renitenskedést. Az 1980-ban megrendezett második Temesvári Ifjúsági Zenei Hétvége már zárt ajtók mögött zajlott. A tévéfelvétel is úgy készült, hogy a magyar rockfesztivált az állambiztonságiak három páncélossal és fegyveres járőrökkel őrizték. A teremben civil ruhás szekusok ültek, a közönséget nem engedték be.