A betlehemezés

A betlehemezés marosvásárhelyi és környékbeli útjain (1.)

A betlehemezés a legismertebb magyar karácsonyi népszokás, többszereplős dramatikus játék. A Jézus születését megjelenítő szent színjátékot hajdanán, a középkorban latin nyelven a templomokban adták elő, majd onnan kikerülve később világi közösségi tereken is. Magyar nyelvű betlehemes játékokról már a 17–18. századból vannak feljegyzések. Ezeket általában papok, tanárok, kántorok állították össze, az egyházi iskolák szétsugárzásában elterjedtek, és feltöltődtek egy-egy vidék sajátos hagyományaival. A később meginduló népszokásgyűjtés Erdélyben különösen a székelyföldi változatokat tárta fel, Marosvásárhely és Marosszék ebből sokáig kimaradni látszott. Ma már tudjuk, hogy Marosvásárhelyen és környékén is élt a szokás, sőt annak egyik ritka, különleges változata is: a bábos vagy bábtáncoltató betlehemezés.

„Marosvásárhelyi bábos betlehem”, első ismertetés

Közel nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 karácsonyán egy rövid sajtóhír hozta a vásárhelyiek tudomására, hogy Petelei Sándor mezőkölpényi igazgató-tanító és népművelő arra vállalkozott, hogy összegyűjtse és feldolgozza a „marosvásárhelyi bábos betlehem” szövegét, énekeit és a játékot felelevenítse. Gyűjtése annyira jól sikerült, hogy helyet kapott a rangos A magyar népzene tára II. – Jeles napok Bartók Béla és Kodály Zoltán által szerkesztett (1953) kötetében. Petelei leírása szerint betlehemezni akkor 16–20 éves legények jártak karácsony szombatján és ünnep első napján este, lécekből összeállított, kéttornyú templom alakú betlehemmel, benne elöl játszótér, a háttérben szentképek és mohából készült jászolban a kis Jézus. Petelei részletesen leírja a szereplők öltözetét, felszerelését, mozgását, szövegét és énekeit. Hogy kik ők? A betlehemi király, Szent József, az angyal és két pásztor. És mit játszanak? A jelenet az  angyal beköszöntésével és a király áldáskérésével kezdődik, majd József szálláskeresésével folytatódik, de a király elutasítja. A következő jelenetben az angyal hírül adja Jézus születését, és költögeti az álmos pásztorokat, akik énekelve, örvendezve ajándékot (bárányt, sajtot) visznek a kis Jézusnak. De ezzel még nincs vége, most következik a bábjáték. Ennek szereplői éppen kétszer annyian vannak, mint az élő szereplők: két angyal, két pakulár, Heródes, a zsidók királya, Veres vitéz, a harangozó, a pap, az ördög és az adománygyűjtő turkács. A bábjátékban az angyalok örvendeznek, énekelnek (ebben mindenki segít), a pakulárok összevesznek, kibékülnek, énekelnek, majd drámai jelenetben Veres vitéz levágja az álnok Heródes fejét, parodisztikus játékkal eltemetik, pokolba kerül. Végül a pénzszedő Demeter vagy a turkács jelentkezik, kitátott szájjal várja az adományokat. Petelei leírása szerint bábualakoknak 30 cm hosszúságú, gömbölyű fára csavart rongyot öltöztettek fel, a fejeket fehér vagy rózsaszín vászonból csavarták és kifestették, gondosan elkészítették a megfelelő testrészeket és felszereléseket. A bábukat az egyik élő szereplő, Szent József mozgatta a székre tett betlehem játszóterében, magyarázta a látottakat, és megszólaltatta a szereplőket. Röviden: két karácsonyi színjáték egymás után, játék a játékban, élő szereplőjű és bábos „felelevenített” előadások Marosvásárhelyen az 1940-es évek elején.

Jelentkezik Maroskeresztúr is 

A szomszédos Maroskeresztúrról még néhány évvel hamarabbról tudósított hasonló játékmenetű betlehemezésről Gaál Zefi 8. osztályos diák. Az élő szereplők ugyanazok, a bábuk közül hiányoznak az angyalok és a pásztorok, az adományokat a „pénzszedő Mátyás” kéri. Gaál Zefi egy gyűjtési felhívásra készítette munkáját 1939-ben, de elkésett vele, így nem közölhette az ugyanabban az évben megjelent Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című gyűjtemény, csak annak késői, 1993-ban megjelent bővített kiadása. Felvetődik a kérdés, vajon ismerte-e Petelei a maroskeresztúri bábos betlehemezést, netán merített is belőle, vagy éppen fordítva, Vásárhelyről került valamikor Keresztúrra? Gaál Zefi élő szokásként írja le, akárcsak a kántálást, tehát a falu hagyományos karácsonyi szokásrendjének része volt a két világháború közötti időben.

Akik száz évvel ezelőtt betlehemeztek

Ismerjük néhányuk nevét, mert akkor az volt a szokás, hogy papírból kivágva ráragasztották a kéttornyú betlehemre. Sidó József szerint Balla Dénes, Gaál József, Sidó József, Sidó György, Szép György, Szép János tíz–tizennégy éves fiúk alkották a száz évvel ezelőtti csapatukat. Sidó József három évig, 1922–1925 között a marosvásárhelyi „betlehemes járás” aktív résztvevője volt, és később, felnőttként kísérője. Nyugdíjas korában, 1979-ben az építőmester Sidó szükségét érezte, hogy részletesen leírja a bábos betlehemes játékot, és elkészítse a betlehem és a bábfigurák pontos rajzát (lásd a mellékelt rajzokat). Értékes dokumentációjára hamar felfigyeltek a szakemberek, de teljes egészében csak 2010-ben a „hanem vagyok Úristen követje” – A téli ünnepkör dramatikus szokásaiból kötet tette közkinccsé. Sidó József ismertetéséből kiderül, hogy ők karácsony estéjén, első- és másodnapján jártak házról házra, és felkeresték a kávéházakat, vendéglőket is. Egy későbbi interjúban azt is elmondta Tömöry Mártának, hogy az 1920-as években 8-10 betlehemes csoport járta a várost. A szokás gyakorlásához akkor rendőri engedély kellett, kíséretet rendeltek melléjük, de azt meg kellett fizetni. (Rendőri kísérettel betlehemezhettek a két világháború között a Szebenben szolgáló sóvidéki atyhai felnőtt férfiak és legények is.)

Ha összevetjük Sidó József közlését a Petelei Sándor húsz évvel későbbi írásával, azonnal észrevehető, hogy hasonló, már-már azonos jeleneteket tartalmaz mindkettő, de Sidó változata bővebb, részletezőbb, Máriával és a szolgával több élő szereplőjű, akárcsak a székely katolikus közösségek betlehemes játékai. Az öltözetek hagyományosabbak, a kellékek között több az egyházi és nemzeti jelkép, egyházi népénekekben is gazdagabb. A bábjátéknak viszont ugyanazok a szereplői (Heródes, Veres vitéz, harangozó, pap, ördög, turkács), és ugyanazt a drámát játszatja el velük a bábjátékos József. Azt jelenti mindez, hogy jól ismert, kedvelt, állandó és hagyományos, élő szereplőkkel és bábokkal előadott betlehemes játék élt Marosvásárhelyen az első világháborús impériumváltás után. Hozzátartozott a családok karácsonyi ünnepéhez és a város nyilvános, közösségi életéhez.

„A marosvásárhelyi ifjak becses gyűjteménye”

Vajon mióta élhetett ez a karácsonyi szokás Marosvásárhelyen, Maroskeresztúron és esetleg másutt is a környéken? A kérdésre részben már tudunk válaszolni. Olosz Katalin folklórkutató hosszú évek szorgos munkájával feltárta a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákjainak népköltészeti gyűjtőmunkáját. A jeles tanár, Szabó Sámuel vezetésével az 1860-as években az önképzőkör tagjai és a kollégium végzett diákjai nemcsak balladákat, népdalokat és meséket gyűjtöttek, hanem népszokásokat is. Ezekből Olosz Katalin két karácsonyi játékot tett közzé, először a Művelődésben (1991), majd Szabó Sámuel teljes életművét sajtó alá rendezte az Erdélyi néphagyományok gyűjteményes kötetben (2009). Az egyik karácsonyi „Betlehem” játékot Pungur Gyula teológus diák gyűjtötte és küldte el 1864-ben Szabó Sámuelnek, a másikat, ugyancsak „Betlehem” címmel Szabó Sámuel a saját aláírásával közölte, egy évvel később, de megjegyezte, hogy a „Marosvásárhelyi ifjak becses gyűjteményéből” való. Olosz Katalin lehetségesnek tartja, hogy Szabó újból a Pungur gyűjtését közölte, kiegészítve néhány megjegyzéssel, de az is lehetséges, hogy egy másik tősgyökeres vásárhelyi diák, Dobai Albert gyűjtötte. Viszont sem Pungur, sem Szabó (vagy Dobai) nem jelölte meg a gyűjtés helyét, idejét, a település nevét. A kutató szerint szóba jöhet Nagyenyed, mert 1864-ben Pungur már ott teológus diák, vagy olyan terepülés, ahol legátusként szolgált, de szóba jöhet Marosvásárhely és környéke is. Az eddig felsorakoztatott tények alapján számomra egyértelműen marosvásárhelyi (vagy környékbeli) a két diák „becses gyűjteménye”, és nemcsak azért, mert mindketten vásárhelyiek, hanem leginkább amiatt, hogy Nagyenyedről és környékéről azóta sem gyűjtöttek bábos betlehemes játékot, márpedig mind a Pungur Gyula, mind a Szabó Sámuel leírása az. Sőt, jóformán mindkettő a bábjátékból áll, hiányzik az élő szereplőjű szálláskeresés és a pásztorjáték. A részt vevő négy-öt fiú a betlehemet hordozza és énekel, egyikük a bábokat mozgatja, és magyarázza a „bubaszemélyzet tetteit”. Ez a „bubaszemélyzet” viszont számbelileg és névileg ugyanaz, és ugyanazokat a „tetteket” játssza végig az előadás jelenetei során mindkét leírásban. Pungur Gyula különösen részletesen leírja a betlehem „színpadát”, a szereplők öltözetét, mozgását, gesztusait. És csodák csodája: ugyanazok a bábjáték szereplői is, ugyanaz a jelenetsora, mint a későbbi, 20. századi leírásokban. A 19. század közepén is élő, népszerű szokás tehát a betlehemezés! Viszont úgy tűnik, hogy a bábjáték állhatott a középpontjában, nem kapcsolódott hozzá élő szereplőjű szálláskeresés és pásztorjáték.

Sárospatak és Marosvásárhely?

Lehetne-e tovább nyomozni a marosvásárhelyi bábos betlehem múltjában? Azt hiszem, hogy igen. A ritka bábos vagy bábtáncoltató magyar betlehemes játékokat az eddigi szakirodalom alapján három nagyobb tájegységről gyűjtötték. Az egyik a Felső-Tisza vidéke, Sárospatak vonzáskörzete. Az itt gyűjtött változatokban (Kölcse, Mezővári, Szatmárcseke, Milota) hasonló szerepkörű bábokkal hasonló minidrámát adtak elő, mint Marosvásárhelyen és Maroskeresztúron. Másutt viszont nem. Feltehető a kérdés, van-e szorosabb összefüggés a két vidék bábos játékai között? Ismert művelődéstörténeti tény, hogy a 17. század második felében Marosvásárhely fogadta be a Sárospatakról elűzött református kollégium tanárait és diákjait. Ők nemcsak könyvtárukat hozták Marosvásárhelyre, hanem hozhattak, átadhattak könyvekbe nem foglalt szellemi értékeket is.