Ma ünnepeljük a színházi világnapot: a világ legnagyobb előadóművészeti szervezete, az ITI (Nemzetközi Színházi Intézet – International Theatre Institute) közgyűlése 1962-ben határozott arról, hogy minden évben március 27-én megünneplik a színházi világnapot a párizsi Nemzetek Színházának 1957-es évadnyitója tiszteletére. E világnap gondolatát először Helsinkiben, majd Bécsben, az ITI 9. világkongresszusán 1961 júniusában Arvi Kivimaa elnök vetette fel. A skandináv központok által támogatott kezdeményezést a Nemzetközi Színházi Intézet 1962-től valósítja meg, a színházi világnap első nemzetközi üzenetét ugyanazon esztendőben a francia Jean Cocteau írta. Az ITI 1975-ös kongresszusán elhatározták, hogy 1978-tól minden országban megemlékeznek erről a napról, és a szervezet meghívására minden évben egy világhírű személyiség osztja meg nemzetközi üzenetét, gondolatait a színház, a béke és a kultúra témájáról és kapcsolatáról. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színház és a kultúra fontosságára, valamint tisztelegjen a színművészek, a színházi dolgozók és a színművészet iránt érdeklődők előtt.
Az idei színházi világnapi üzenetet a tavalyi irodalmi Nobel-díjas Jon Fosse fogalmazta meg. Az 1959-ben született Fosse-ról talán kevesen tudják, hogy ő a világ legtöbbet játszott drámaírója, így az ő üzenete talán a legfontosabbak közül való: munkáit több mint ötven nyelvre lefordították, darabjait pedig világszerte több mint ezer színpadon mutatták be – a norvég szerző egyedülálló írói stílusával és a mindennapi helyzetek mélyreható feltárásának képességével a kortárs irodalom és színház meghatározó alakjává nőtte ki magát.
Fosse ezt a címet adta színházi világnapi üzenetének: A művészet béke. Ma, a különböző háborúk, terrortámadások szorításában üzenete talán aktuálisabb, mint valaha. Ahogyan annak indítása is: „Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen”. Majd megjegyzi: „minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest, és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön”. Azt hiszem, ehhez semmit sem kell hozzátenni. A művészet az ellentéteket nem elválasztja egymástól, hanem egymáshoz közelíti, és ez – amint Fosse írja – szembenáll a világban elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával. A művészet: béke.
