1956 személyesen – Csete Örs forradalmi portréi

Hitelesség és szolidaritás, ez a két kulcsszó határozza meg fotós ars poeticáját, hangsúlyozta többször is Csete Örs, aki október 23-án tartott szuggesztív előadásában 1956-os portrésorozatáról mesélt.

A Studium Prospero Kulturális Központban rendezett, november 25-ig megtekinthető kiállítás megnyitóján felelevenítette közel negyedszázados vállalkozása legérdekesebb mozzanatait, többet időzve azoknak a portréi előtt, akiket az 56-os eseményekben való részvételük miatt halálra ítéltek. Külön fejezetet szentelt az erdélyi forradalmároknak. Az ő képeiket most láthattuk először Erdélyben. Mint mondta, emberi tartásuk, élettörténetük rendkívül mély benyomást hagyott benne. Nyilván nemcsak fényképezte alanyait, hanem hangfelvételen is megörökítette a visszaemlékezéseket. Az emlékrendezvény résztvevői 28 fekete-fehér felvétel felnagyított változatát ismerhették meg. Beszédes portrékat, őszinte tekinteteket, sokat mondó mozdulatokat rögzített a kamera, semmi mesterkéltség a beállításokban. Sötét a háttér, abból világlik ki a kifejező arc, erősödik fel egy-egy meghatározó arcvonás, ragad meg a szemvillanás, körvonalazódik a dráma, a tragédia, süt át a visszafojtott érzelem. Történeteiket könyvbe emelte a szerző. Szép, tartásos, szereplői emlékéhez méltó a kötet, aki teheti, érdemes megszereznie. Azzal lesz teljes a tárlatlátogatás. 

Csete Örs, aki azt is elárulta, hogy az eltelt években, évtizedekben mintegy félmillió kilométert utazgatott Erdélyben, a Bookline honlapján a következőképp vall a kiadványról: 

„Apám 1956-ban a budapesti Műszaki Egyetem hallgatójaként végigfotózta a forradalmi fővárost, anyám középiskolásként november elejéről a szovjet páncélosokra emlékszik. Én tíz évvel később születtem, a szocializmusnak nevezett nagyszabású emberi kísérlet időszakában voltam iskolás. Ami ’56 őszén történt, azt az iskolában »ellenforradalomnak« tanították, de a legjobb volt nem is beszélni róla. Így nőttek fel sorra generációk, a hallgatásra szocializálva. A rendszerváltó 1989 a forradalom megítélésében radikális változást hozott: más lett a terminológia, megnyíltak a levéltárak, megszólaltak a résztvevők, szemtanúk. Arcai és történetei lettek a forradalomnak. Először 1993-ban találkoztam néhány egykori fegyveressel. A fotózások alatti beszélgetéseinket rögzítettem, ennek köszönhetően született meg ez az album is. Másfél száz egykori résztvevőt meginterjúvolva, élettörténeteik alapján úgy látom, hogy az ember döntései az esetek többségében nem kétbites gondolati rendszerekben születnek, nem egyszerűsíthetők le feketére és fehérre, inkább sok-sok árnyalatból, motívumból állnak össze eggyé. Az élet egyik pillanatában hősök, a másikban gyarlók vagyunk. Portréalanyaim életük legalább egy pillanatában bizonyosan hősként cselekedtek: amikor a forradalom mellé álltak, amikor bátran viselkedtek, amikor segítettek a menekülőn, amikor nem kértek kegyelmet. Bár a forradalomnak egyelőre még nincs múzeuma Budapesten, portréalanyaim megérdemlik, hogy tekintetük, történetük és nevük kinyomtatva, legalább e könyv lapjain fennmaradjon. És az interneten, az általam gondozott 24. óra projekt honlapján (www.1956.hu). A magyar és külföldi portrék megidézik a forradalom résztvevőit és a magyarság segítőit. Nem célom sem reprezentativitás, sem egzakt történelmi ismeretátadás, hiszen az érdeklődőknek bőséges szakirodalom áll rendelkezésére. Arcképcsarnokom a bemutatott 111 emberrel azoknak az ezreknek állít emléket, akik 1956-ban a szabadságot választották, akik nem mérlegeltek, hanem utcára vonultak, fegyvert fogtak, illetve külföldön álltak ki a magyarságért vagy akár egyetlen magyarért. A bemutatott olaszok, lengyelek, finnek, románok, osztrákok mellett további nemzetek fiai még hiányoznak. A még élő magyar résztvevők és külföldi barátaink felkeresését folytatom. Bízom benne, hogy a további oldalakon hitelesen mutatkozik meg a szabadságküzdelem és az emberi szolidaritás hétköznapjainak nagyszerűsége.”