Csütörtöki keserédes
Mostantól kezdve az év végéig, már az év elejétől fogva, megkezdődtek és egymás után jönnek, sorakoznak a 80. évfordulók. Már ha emlékezni akarunk arra, azokra, ami/akik nyolcvan évvel ezelőtt volt(ak), és az akkor kezdődött és jószerivel azóta is több-kevesebb eséllyel, intenzitással, életkedvvel tartó dolgokra. Sok minden fogva tart azóta is, mások elkoptak, nem többek mint történelmi emlékromok, megváltozott intézmények, társadalmi, politikai konvenciók, foszlányok. Talán még nosztalgiát is táplálunk egyes jelenségek, jelszavak, emlékek, illúziók iránt. Ilyen az ember – mondhatnám közhelyesen.
Nyolcvanéves az ország békéje. Bár közelünkben háború dúlt és dúl manapság is, olyan háborúk, amelyekről a halandó, a politikumban benne élő ember nem is merészelt képzelegni. Szlávok háborúznak szlávok ellen, államok bomlottak fel, amelyeket éppen 1945-ben a győzelem után kezdtek el megszilárdítani békeszerződések, nemzetközi találkozók, egyezmények, Potsdam és Jalta, lakosságcsere, egyneműsítés, sztálini nagyhatalmiság, amely csak módszereiben és ideológiai megtámogatásában különbözött a polgári burzsoá cári nagyorosz nacionalizmustól.
Negyvenötben hullottak a háborús érdemrendek, és számos helyen titkos tüzek égettek el egyenruhákat. Menekültek Dél-Amerikába, rejtőztek, átvedlettek. Összeült a nemzetközi bíróság, amely a háborús bűnöket kérte számon. És a perek azóta is tartanak, amíg az utolsó náci él.
Kommunistának lenni ’45-től körülbelül fél századon át nem volt bűn, hanem érdem.
1945-re Oroszország – bocsánat, a Szovjetunió – határai azok lettek, amelyeket Sztálin akart. Románia megint kisebb lett egy Besszarábiával és nagyobb egy észak-erdélyi résszel. Magyarországnak 1945-ben a legyőzött ország ezernyi keservét kellett elszenvednie. 1945 a romok és a romeltakarítás (kezdő) éve. ’45-től kezdve a nyolcvan év alatt rengeteg dolgot kellett eltakarítani, és rengeteg dolgot nem kellett volna. Meg kellett volna őrizni, átmenteni (mint a családi fényképeket), vagy legalábbis másként kellett volna megváltoztatni, kivezetni, átnevezni, portalanítani, elparentálni.
Nyolcvan évvel ezelőtt felszabadult Auschwitz, és a lágerek népe hazatérhetett (volna) oda, ahonnan elhurcolták, de a lágerek népe emlékezni és emlékeztetni akart, és azóta is ezt teszi a föld minden sarkában, otthon, új és újabb otthonában, régi és új országában. A hazatérők keresték régi házukat, üzletüket, tárgyaikat. És el kellett fogadniuk, hogy legtöbb családtagjuk elpusztult, elpusztították őket, és hiányukkal kell élni ezentúl. Számukra 1945-tel új időszámítás kezdődik, új határnap: az „előtt” és „után” csak az emlékezetben áteresztő határátkelő.
Nyolcvan évvel ezelőtt megteltek a fogolytáborok, és akiknek szerencséjük volt, hazatérhettek. A városok és falvak megteltek azokkal, akik maradandó sebesülésekkel élték túl a második világháborút. Megteltek a kórházak utógondozottakkal. A temetők jelképes és valódi sírokkal. A világsajtót bejárta a kép azokról a szovjet katonákról, akik a Reichstag romos épületének ormára kitűzik a győztesek lobogóját a romba döntött Berlin fölé.
1945 az intézményalapítások éve. A végtére illúziónak bizonyult szabadság kezdőéve. Az emberek – ha volt hozzá erejük, idejük, türelmük – az új életről kezdtek beszélni, fantáziálni, tervezi. Örültek, hogy megszabadultak régi uraiktól, az újakat még csak sejtelemmel fogadták. Azt mondták, hogy „itt most már a mi kezünk épít”, „a magunk urai lettünk”. Nos, ez végül is egészen másként állt össze valósággá. 1945-ből senki sem látta, mivé lesz az a világrend (annak román, magyar, bolgár vagy német változata), amit népi demokráciának, pardon, szocializmusnak hívtak. A szovjetből csak a ragyogás jött át, a Gulagot teljesen elfedte a Kreml órájának ütése..
Nyolcvan évvel ezelőtt földet osztottak. Utóbb elvették, összeszántották. Intézményalapításokról szóltam: nálunk egyetem, színház, iskolák, folyóiratok, lapok, pártok, egyesületek, nemzetiségi intézmények alakultak, kezdték el karrierjüket? Ígéreteket kaptunk. Egyesek valóban megérték a nyolcvan évet – távolról sem abban a ruhában, állapotban, szellemben, szervezeti felépítésben, nyelvi közegben és működési szabályzattal, amellyel az alapító atyák és anyák lefektették, meghatározták, kijelölték. A változás és a fejlődés alakította. Voltak óhajtottak és óhatatlanok, erőszakosak és önkéntesen elvégzett metszések, át- és leépítések. ’45 alapításainak háromnegyede soha nem érte meg a felnőttkort. Kivéreztették, megszüntették, pincébe lökték, aktákba holt.
1945-hoz – valljuk be – kevés folytonosság fűződik. Az emlékeket megzavarja az, hogy közben két nemzedék nőtt fel, vált cselekvő nemzedékké, átélővé, menekülővé, kivándorlóvá, politikai aktorrá és elszenvedővé. Nem élnek már csak páran azok közül, akik 1945-öt felnőtt fejjel megélték, tanúi lehettek annak a szubjektív érzetnek (és talán reális érzületnek), hogy új szelek fújnak. És melyek nem kevés port is fúttak az előttünk járók szemébe.
