Bár minden létező médium jelezte már, hogy havazni fog, nem lelkesített különösebben. Ma lehullt az első igazi hó, de ezt megelőzte valami.
Ezen írásával búcsúzunk Becze Dalma kolléganőnktől, a Vásárhelyi Hírlap munkatársától. Huszonöt éves volt. Nyugodjon békében!
Minden évben nagyon vártam az első havazást, idén mégis olyan jólesett fürödni az őszi napfényben, dörgölőzni a puha szélhez, mint egy kiscica. Megesett, hogy doromboltam. Bár minden létező médium jelezte már, hogy havazni fog, nem lelkesített különösebben. Ma lehullt az első igazi hó, de ezt megelőzte valami.
Különleges élményben volt részem álmomban. Színházba mentünk, ahogy mindig is szoktunk, a megszokott kíváncsisággal, hogy vajon milyen hatással lesz ránk a darab. Leültünk a Nemzeti Színház Kistermében a körbe rendezett masszív barna székekre. Nem vártam el sokat, hagytam, hogy a lehető legkevesebb előítélettel kezdődjön a darab. Lekapcsolódtak a fények, majd egy másik vakító világítás töltötte be a termet. A fényözönt fehér ruhába öltözött színészek törték meg, és ahogy elkezdtek sétálni a körön belül, lassan felismertük az arcokat. Összesúgtunk, gyorsan megbeszéltük, hogy az egyik színésznő milyen angyalian fest, no meg hogy milyen viccesek a férfiak ebben a fehér göncben. Az angyali színésznő egészen halkan elkezdett énekelni valamit, ez persze azonnal síri csendet teremtett. Egyre hangosabban énekelt, a szöveg érthetetlen volt, de a dallam… A dallam az zsigereidbe hatolt, mintha édesanyád ezt énekelte volna bölcsőd fölött. Fokozatosan a többi színész is bekapcsolódott és énekelt, de mind más szöveget társítottak a dallamhoz. Azt hiszem, egyikük csak la szótagokat zengett, de mégis egységes volt.
Míg arra vártam, hogy mi lesz ebből, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy csatlakozzam. Olyan valótlannak és igazságtalannak tűnt, hogy ott ülünk szépen felöltözve, ahogyan színházba illik járni, és viselkedni kell, mikor legszívesebben táncra perdültem volna. Mintha kisgyermek előtt ették volna a csokitortát, és neki nem adtak belőle, olyan megvetéssel, csodálattal és vággyal néztem azt a színésznőt, akiről már az elején megállapítottuk, hogy angyali. Ez számára is feltűnő volt, közelebb jött hozzám, és nekem énekelt. Hirtelen annyi inger ért, mindenki engem nézett a közönségből, és mintha gondolataikat olvastam volna egy másodpercig: miért pont hozzá közeledik? Beépített személy, benne van a darabban? Ez volt az első másodperc. Utána csak őt láttam, és csendben, nagyon diszkréten hümmögtem a már fülembe mászott dallamot.
A kezét nyújtotta. Most már csak fél másodperc telt azzal, hogy mit gondolnak, és hogyan kellene viselkedni. A Kedvesemre néztem, aki nagyon mosolygott mellettem, majd megragadtam az „angyal” kezét. Magával rántott nagyon finoman, nem tudom, ilyet hogy lehet, de neki sikerült. Táncolt velem, de még mindig nem sikerült ellazulnom. Aztán körbeforgattak, és másokat is középre csábítottak. Volt, aki elindult magától, volt, akit noszogatni kellett, de egy adott pont után mindenki „táncolt”. Kézről kézre adogattuk egymást, dúdolgatva az ősi dallamot, csak libegtünk a színpadon. Nem tudom, meddig tehettük ezt, de nem volt férfi, nem volt nő, nem volt idős, se fiatal, csak zene és ösztönök.
Mint minden gyönyörű álomnak, ennek is véget kellett érnie, megébredtem. Hirtelen nem voltam biztos abban, hogy álmodtam-e annak köszönhetően, amit láttam az ablakon át. Szállingózott a hó. Megtöröltem a szemem, és közelebb léptem. Úgy libegtek ezek a fehér pelyhek, mint a színészek és a közönség a színpadon. Nem volt semmi más, csak csend, nyugalom, és egy feledhetetlen élmény.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
