A köztudatban Ákos papként ismerték, így emlegették a festők művészvilágában, s így tisztelték szerdai hétköznapon a toldalagi hetivásárban.
A köztudatban Ákos papként ismerték, így emlegették a festők művészvilágában, s így tisztelték szerdai hétköznapon a toldalagi hetivásárban. Ez a személyneves megnevezés sokkal több tiszteletet és sokkal nagyobb megbecsülést takart, mint az elvtárs vagy az úr. Ő egyiket sem fogadta volna el, annál eredetibb volt. Nem is illett volna rá. Ő így történelem – Ákos pap.
Valóban maga volt a történelem egy csendes, alázatos erdélyi vidéken – hangzatosabban: transzszilván kisrégióban –, csakhogy annak a Mezőség széli román–magyar átmenet tájegységnek az ő életében nem volt határa. Ez is jellemző volt rá, hiszen őseitől örökölt szívós fizikuma, erős testi kitartása határtalanná formálta egyéniségét. Életében volt két majdnem fix pont: Póka, a szülőfalu és Pókakeresztúr, a jó négy évtizedes szolgálati hely. Benne egybeolvadt e kettő, szó szerint is, mikor havas teleken naponta gyalog tette meg erdőn-mezőn keresztül a pár kilométeres utat, s mindezt úgy, amint a kincses Kolozsváron vagy más erdélyi városban élő és alkotó képzőművészek érdeklődtek felőle: Ákos Pókában él vagy Pókakeresztúron? A kettő nem ugyanaz? S abban az egyszerű kérdésben nem tudatlanság szólalt meg, hanem Csegedi Ákos pókakereszTúri református lelkipásztor megismételhetetlen személyisége.
Kiszínezett mondák keringtek sokszor zárkózottnak tűnő életéről, mert az alkotó emberekről mindig születnek a valóság és fantázia keverékéből származó történetek, s ezek a szájhagyomány útján terjedő regék átformálják az emlékarcokat. Talán legismertebbek ezek között a pókakeresztúri hétvégekként fennmaradt történetek.
Szorgalmas földműves családban nőtt fel, s ahhoz a papi nemzedékhez tartozott, akik még háziállatokat tartottak: egykor még lova is volt, aztán fejőstehene (erre még én is emlékszem), végül disznókat és juhokat nevelt. Gyermekkori emlékként villan fel bennem a toldalagi hetivásár, amikor a pusztaalmási román paraszt tört magyarsággal ajánlotta neki: „Ákos parintye, itt jó malac!” Aztán a malacok megnőttek, s egy-egy hétvégen – még az átkosban – Marosvásárhely híres orvosait hívta meg disznótoros ebédre-vacsorára vendégként. A fáma szerint attól kezdve, ha egy szegény pókakeresztúri beteg bekopogtatott a félelmetes hírű városi orvos rendelőjének ajtaján, elég volt csak ennyit mondani: Ákos pap küldött Pókakeresztúrról, s minden ajtó megnyílt előttük.
A következő róla szóló anekdotának is nagy része igaz. Szenvedélyes műgyűjtő volt, aligha találni az egész Kárpát-medencében, de leginkább Erdélyben még egy olyan falusi otthont, ahol a kor majdnem minden festőjétől van egy-két alkotás. Azt mesélték erről az erdélyi, Mezőség széli mecénásról, hogy egy időben olyan sok festmény volt a papi lakás lakószobáiban, hogy a képek tulajdonosukat kiszorították a konyhába. Ez a dús hajú, bozontos bajszú, munkás kezű falusi lelkipásztor egyszerű életével, igényes szolgálatával, példát mutató magatartásával sajátos egyénisége volt szülőfalujának, szomszédban fekvő gyülekezetének s a pár tíz kilométeres környéknek. Mivel leutánozhatatlan személyiség volt és megismételhetetlen református lelkipásztor a múlt század második felében, ezért így marad meg örök emlékezetünkben: Ákos pap.
Karácsony nagyhetében temettük el, a kevésbé ismert mezőségi faluban szerényen meghúzódó erdélyi magyar galéria képei már életében elindultak a szétszéledés felé. Ez is erdélyi sors, de neve és emléke ott él az elajándékozott alkotások által a kőhalomi szórványiskolában, a marosvásárhelyi diakóniai otthonban, a magyarózdi szenvedélybetegek rehabilitációs központjában, s hisszük, éppen e szétszórt erdélyi szeretetszolgálatban marad meg élő emléke nemzedékről nemzedékre.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
