Tehetség, avagy munka, szigorú vagy lazább rendezési módszer, repertoárszínház vagy közönségnevelés, Erdély vagy Nyugat? – többek között ezek a kérdések hangzottak el a Kemény Zsigmond Társaság idei, évadkezdő előadásán szerda délután a Bernády Házban.
Tehetség, avagy munka, szigorú vagy lazább rendezési módszer, repertoárszínház vagy közönségnevelés, Erdély vagy Nyugat? – többek között ezek a kérdések hangzottak el a Kemény Zsigmond Társaság idei, évadkezdő előadásán szerda délután a Bernády Házban. A nagy múltú marosvásárhelyi irodalmi-összművészeti kör estjének meghívottja Bogdán Zsolt, méltán neves színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, számos vendégelőadás és hazai, illetve nemzetközi filmes alkotás szereplője volt, akivel Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke beszélgetett teljes telt házas közönség előtt.
A vendéglátó első, a tehetség és munka viszonyára irányuló kérdésére Bogdán Zsolt elmondta, a tehetségnek és munkának elsősorban arányban kell állnia egymással. – A kis tehetség sok munkával jár, ha nincsen tehetség, fölösleges a munka is. De ha az ember felfedezi magában a tehetséget, hajlandó elkényelmesedni, majd rájön, hogy minél tehetségesebb, annál több munkára van szükség ahhoz, hogy a tehetsége a mindennapok szolgálatába állhasson. Nekem rendkívül sokat kellett dolgoznom minden percért, amit a színpadon elértem.
Hogy egyéni vagy kollektív alkotás-e a színház? Mindenképpen kollektív, de akinek főszerep jut, annak sokkal nagyobb a felelőssége. Meg kell szólítanod a benned rejtőző szólistát. A színház egy nyelv, egy szakma. Ha a kollégáknak más az elképzelésük az előadásról, az rendben van, de ha ezt a nyelvet nem tudjuk közösen beszélni, akkor az megmérgezi mindenki
munkáját. Ezek az úgynevezett
„helyesírási hibák” a színpadi nyelvezetben. A lényeg egyfajta találkozás létrejötte úgy a színészek, mint a társulat és a rendező között. Jó, ha a rendező szabadon hagy alkotni, de az is jó, ha szigorú a rendezői kéz, amennyiben mindkét munkamódszer eredményeként megszületik valami. Az nem jó, amikor csak elbeszélünk egymás mellett, és ez a találkozás nem jön létre, amikor nem értjük egymást. Vlad Mugur, egykori mesterem volt azon nagyon kevesek egyike, akivel igazán megtapasztalhattam e találkozást. Tőle tanultam, hogy a színpadi jelenlét lényeges pontja, hogy valaki jelen van-e a szövegben vagy nincs – utóbbi esetében rutinból mondja végig azt. Nehezen lehet megállapítani, hogy ez a jelenlét mikor érhető tetten. Gyakran fordítva történik, mint azt az ember gondolná. Velem is megesett, hogy nagyszerűen éreztem magam az előadásban, és Vlad Mugurnak nem tetszett az alakításom. Máskor küzdöttem a szereppel és azt mondta, nagyszerű voltam. Rájöttem, hogy amikor jól éreztem magam a szerepben, előtérbe került az egó – ezen most is gyakran rajtakapom magam. Amikor küzdök a szereppel, amikor azt sem tudom, hogy jó-e amit csinálok vagy sem, akkor az egóm háttérbe szorul és észrevétlenül beletemetkezem a szerepbe, amely ezáltal hitelesebbé válik.
Latinovits szerint például versmondás esetén a költőt kell elsősorban figyelembe venni. Én időt hagyok a versnek, számtalanszor elolvasom, ameddig élni kezdenek bennem a szavak. Nagy különbség van a felolvasás és a kívülről mondás között. Utóbbi esetében jobban felszakad, mélyebbről szólal meg a szöveg. Amikor már tudom a verset, kellőképpen csendben tudok maradni és megjelenik az, amit a szavak titka rejteget. És ha ez megszólal, akkor abban óhatatlanul benne lesz a szerző, a költő is.
– Igaz, ez nem a színművész, hanem a színházvezetés dolga elsősorban, de megkérdezem: a közönséget elsősorban nevelni kell, élményt adni neki, éreztetni vele dolgokat, avagy egyszerűen ki kell szolgálni? – kérdezte Csíky Boldizsár.
– Kolozsváron ez örök téma. Hogy repertoárszínházt csináljunk-e, avagy próbáljunk újat nyújtani? Én úgy látom, hogy egy picit – nem sokkal –, de mindig feljebb kell belőni azt a szintet, ahol a közönség ízlése van. Ki kell szolgálni, de nevelni is kell, hogy kimozdíthassuk a publikumot a kényelmi zónájából, hogy a megszokottól eltérőbb előadásokat is játszhassunk. A művészetekkel szembeni általános érdektelenséget elsősorban az új dolgok józan belátással történő keresésével lehetne megváltoztatni. Körülbelül arra a hatásra gondolok, amit Ady jelentett a múlt század első felében. És hogy hol tart nemzetközi viszonylatban a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi színház és színjátszás? Mérföldkövekre a világtól. Pozitív és negatív szempontból egyaránt. Egyrészt nálunk nincs akkora szélhámiáda, mint külföldön, nem éltetünk évekig és tartunk hatalmas sikernek olyan előadásokat, amelyek egyáltalán nem érdemlik ezt meg. Másrészt a valóban komoly külföldi színházak művészi színvonalától is igen messzire állunk, sokat kell dolgoznunk, változnunk, hogy utolérjük őket. De ehhez elsősorban egy különleges, őszinte nyitásnak kellene megtörténnie. Igazi nyitottságra lenne szükség úgy a színházak, mint a közönség részéről, elsősorban egymás iránt. És erre van esély, hiszen amikor egy ember a színpadon képes úgy megszólalni, ahogyan kell, akár egy gegben, akár komoly darabban, akkor létrejön a találkozás, az azonos hullámhossz színész és közönség között. Ez az, ami kiemelkedően fontos.
Gyerekkoromban nagy ideálom volt a színház, ifjúkoromban is úgy éreztem, hogy a színházon kívül nincs élet. Azóta bővült az optikám. Nincsenek szerepálmaim, és az lelkesít a legjobban, amikor egy-egy produkció során észreveszem, hogy egy kollégában, előadásban, rendezőben, zenészben már nem az egyént látom, hanem a benne, általa megszólaló szöveget, dalt. És ehhez az állapothoz csak a kellő alázat útja vezet – hallottuk a további részletekkel, számos történettel gazdagított, nívós és jó hangulatú beszélgetés során Bogdán Zsolt színművésztől, aki az est keretében Dsida-műsorából és Bartis Attila szépprózájából egyaránt adott ízelítőt.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató