Vilma néném, a vak

• 2015-02-13 13:37:37

• Sebestyén Mihály

Vilma nagynénémből teljesen hiányzott az előrelátás képessége. Nyugodtan állíthatom, végletesen vagy inkább végzetesen.

Mellékletünket Részegh Botond munkáival illusztráltuk

Vilma nagynénémből teljesen hiányzott az előrelátás képessége. Nyugodtan állíthatom, végletesen vagy inkább végzetesen. Nem látta előre például egy kis francia városban, ahol a háború idején kötőiskolát vezetett hadiözvegyeknek a nemzeti zónában (Vichy), hogy mi történik abban az esetben, ha éppen előtte ér földet egy szélsodorta amerikai vagy brit (később sem derült ki egyértelműen, holott még törvényszéki ügy is lett az esetből) ejtőernyős. A katona, mert egyenruhában volt, gyorsan le akarta cserélni árulkodó felségjeleit, de Vilma néném hevesen tiltakozni kezdett a polgári jó erkölcs nevében, természetesen magyarul. – Na de uram, nyilvánosan vetkőzni egy hölgy előtt! – kiáltotta fölháborodottan. Hangoskodására többen is felfigyeltek, sőt kezdtek kinyílni az ablakok. Amúgy csöndes városka volt, soha semmi nem történt benne, talán egyszer XIV. Lajos itt ejtette el a zsebkkendőjét, amit azóta is mutogatnak a gimnázium könyvtármúzeumában.

Többen oda akartak rohanni, mert azt gondolták, vége a háborúnak, felszabadultak a friccek alól, de félő volt, hogy Vilma néném csapkodása, hangoskodása odacsalja a városka vékony, de kétségtelenül túlerőt jelentő helyőrségét, ezért az ejtőernyős visszaszólt Vilmának, hogy fogd be a szádat, te hülye ribanc, ő e szó p betűvel kezdődő változatát használta, természtesen magyarul, mert csak Vilma nénémnek volt az egész családban ekkora szerencséje, hogy kikapja a második világháború egyetlen színes bőrű ejtőernyősét, aki tűrhetően, állítólag hangsúly nélkül beszélt magyarul az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia akkor már milliósra nőtt seregéből.

Ki volt ő, nem sikerült sohasem tisztázni, bár a háború után a családunk igyekezett nyomozni, amíg bennünket Marshall-tervvel hitegettek, ill. riogattak, de aztán a lehetőségeket betömködték sűrű és áthatolhatatlan maszlaggal és írott-szavalt malaszttal, és, amikor 95-ben kijutottam az Egyesült Államokba, már csak széttárt karokkal és sajnálkozó arcokkal találtam magamat szembe az USA hadfiarchívumában, bár kétségtelenül szívélyesek voltak, úgy értem, nem rúgtak azonnal tökön, nem érzékenyültek el képmutatóan szegény Vilma néném tragikus balesetnek minősített sorsfordulatán, hanem előszedték a Military Records Office nyelvnyilvántartási kimutatásait, már számítógépre voltak áttéve, találtunk is közös erővel huszonhét magyar anyanyelvű katonát. (Elég sovány az olaszokhoz vagy németekhez mérten, talán ezért is engedték át az ország megszállását a ruszkiknak, vélekedett haverom, Publius Ovidius Cinikus.) Ám amikor azt kértem, kapcsoljuk össze a magyarul tudókat a nem fehér amerikaiak nyilvántartásával, egyszerre lemerevedtek, rideg elutasítás ült ki vonásaikra, a szívély úgy eltűnt, mint szélfútta kalapom a Potomac habjai között, míg az office-ba igyekeztem. Rossz előjel volt, határozottan baljós, de igyekeztem nem törődni vele, mert azt gondoltam, rajtam aztán nem fog ki a babona, nem dőlök be némi atlanti szélvésznek még itt az angolszász kultúrvidéken sem.

Többen is tartózkodtak a teremben, most így visszagondolva, tényleg, többen voltak az afroázsiai hivatalnokok, ami Washingtonban egyáltalán nem szokatlan. Mindenesetre a Military Records Office szó szerint elsötétült előttem, és tudtomra adták, még csak nem is felsőbbségesen, csupán oktató hangsúllyal, nagyon sajnálják, de az efféle összefüggések kutatását tiltja a törvény, a faji béke megbontására irányuló törekvésnek minősül kérésem, és hozzátették magánemberként, nem hitték volna, hogy Európában még léteznek ilyen elvetemült gazemberek, akik a bőrszín után ítélnek, és ezzel akarnák összefüggésbe hozni Mrs. Wilma Daboczy tragikus eltávozását.

Nem mondtam volna el, hogy miként halt meg Vilma néném 1944 késő tavaszán, hét nappal a partraszállás előtt? Pedig a felvezetésemből talán sejthető a végkifejlet.

Vilmuskánk a következményekkel nem törődve, egyre emeltebb hangon szitkozódott, kárpált, pirongatta a magyarul halkan, de erélyesen őt figyelmeztető katonát, míg az elvesztette türelmét, ami egyáltalán nem jellemző az amerikai tengerészgyalogosokra (sejtésem, hogy az volt a sötét bőrű, jóképű, nőknél föltetlenül sikeres deszantos hadfi), de annál jellemzőbb népünk egyedeire, személyiségeire és özvegyeire, bárhol is éljenek a nagyvilágban, és végül előkapva a nála hordott marokfegyverét, melyet a végső esetre tartogatott – ámbátor szigorúan meghagyták, hogy csakis önvédelem esetén használhatja, egyáltalán kerülje a feltűnést, gyorsan és észrevétlen törekedjen a küldetés célja felé, vegye fel a kapcsolatot a francia partizánokkal vagy más ellenálló csoportokkal –, végtére is a hadnagy marokfegyveréből két golyót eresztett szerencsétlen izgága, a körülményekkel soha számot nem vető, a következményeket fel nem ismerő nagynénémbe, és Vilmánk ott helyben kiadta lelkét, amint az előre meg volt írva a sors és Mars hadisten pergamenttekercseiben.

Volt valami tessék-lássék helyszínelés, langy tárgyalás, ki gondolhatott komolyabb nyomozásra, amikor küszöbön állt a partraszállás Normadiában? Igaz ugyan, hogy légvonalban, mármint az Atlanti-óceán partja 300 km-re volt attól a helytől, ahol a kötést tanító erkölcsös nénikém elvérzett, de azt senki nem tudta a szövetségesek hadvezetésén kívül, hogy pontosan hol is fognak partra szállni N napon a bátor felszabadítók, legkevésbé a Vilma néném halálát vezető vizsgálóbíró és az érthetően ideges rendőri közegek, addig ugyanis nem fordult elő, hogy fényes nappal a Place de Napoléon kellős közepére szállt volna alá egy ellenséges ejtőernyő. Annyit sikerült kideríteni, hogy a merénylő (jobb híján nevezem így, ui. nagybátyám, Dezső azt hajtogatta, Vilma, te kerested saját magadnak a halált, velem is úgy ismerkedett meg, hogy biciklijével belém hajtott, majd leesett, és felszedette magát, én marha pedig szerelmes lettem belé, azt hittem, rövidlátó, azért ütköztünk össze, holott nem számította ki a következményeket, ha felhúzott lábbal fék nélkül rohan le a Kohn Márton-féle pezsgőgyár mellett a dombról, bárkit elüthet, halálra zúzhatja magát, vakmerő hülyeség volt az élete, de nem, éppen velem kellett összeütköznie, oh Vilma, Vilma, sóhajtotta, ha eszébe jutott a felesége, egyre kevesebbszer, mert időközben mint kizsákmányolót lecsukták, elvették a paplanosműhelyét, és beköltöztettek a lakásába egy hatgyermekes analfabéta orosz tanárt, aki utóbb felakasztotta magát egy vállfa segítségével a háromajtós kőrisfa szekrényre, és akkor már nagybátyám szinte visszaszerezte a lakást, újból paplant akart készíteni, de az idő tájt már a hatvanas évek zajongtak, divatba jöttek az olasz hálózsákok, a mohair plédek, a kucifántosan könnyű takarók, ettől pedig nagybátyám bánatában inni kezdett, amit nem sokáig bírt a szíve és második felesége), szóval azt vallották a tanúk, hogy az idegen katona a lövések leadását követően villámgyosan eltűnt a helyszínről, bevette magát egy pinceablakon, kész csoda, hogyan fért be, és nyoma veszett. Azt a hekushatóság is sejtette, hogy aktív lakossági közreműködés nélkül aligha sikerült volna a négusnak megpattannia, de hangsúlyozom, úgy hiszem, hogy a partraszállás idegesítő, bizonytalan közelsége miatt az ügyet nem kezelték kellő szigorral, következetességgel és eréllyel, így teljes tudtalanságra vagyunk kárhoztatva Vilmuska néni elmúlását illetően.

A bírák bezzeg gondoltak a jövőre is, hiszen néhány nap múlva, de lehet, hogy hetekkel később a németek visszavonultak, a szövetségesek és a francia polgári hatóságok visszatértek, rettegni pedig a tegnapi kishatalmasok, gyáva hivatalnokok nem akartak egy jöttment idegen asszony vagy valószínűleg egy élő szerecsen miatt. Modanom is fölösleges, előrelátók voltak, korántsem olyan ostobák – bocsáss meg, Vilma néni! –, mint Mont St. Goudrounban tragikus vakságában elpusztult nénikém.