Torockón, Ughy Istvánéknál

Ughy István derűs torockói festményét fényképeztem, a fényviszonyok eléggé zavarták a fotózást. A kép árnyékban függött a családi ház udvarra néző falán, búcsúzáskor ötlött a szemembe, nem csak magamban akartam elraktározni az emlékét, előkerült a maroktelefon is. A hangulatos olajkompozícióra koncentráltam, nem is nagyon láttam, mi van alul, a napsütötte részen. Utólag visszanézve derült ki, hogy amit rögzítettem, olyan, mintha egy szokatlan, de beszédes csendélet lenne. Fenn az egykori bányászváros jellegzetességeit megörökítő, ihletett település- és tájrészlet, lenn a ház lakóiról sokat eláruló puritán valóság: szürke csergével leterített, faragott kőpad a fal mellett, rajta fényellenzős sportsapka, alatta a pitvar kövén túrázásra, kinti ténykedésre váró, jól bejáratott sportcipő. Ha előzőleg nem beszélgettünk volna hosszasabban a festővel, akkor is lenne elképzelésem arról, mivel tölti napjait a Székelykő alatti szép családi házban és környékén. Mindenekelőtt alkotómunkával, hiszen ez a környezet nemcsak megnyugtat, pihentet, hanem energiával, alkotókedvvel is feltölt, ténykedésre serkent. Akit tehetséggel is megáldott a Fennvaló, biztos, hogy nem tétlenkedik. Természetes, hogy itt, Torockón is mindegyre új alkotásokkal gazdagszik az 1990-től Pápán élő művész műterme. Az itteni élmények szülte festményei, grafikái egész sorozattá álltak össze, többfelé kiállításokon is bemutatott válogatást belőlük. Tervei szerint a jövőben a marosvásárhelyi közönség is láthat majd egy tárlatnyi alkotást a torockói ciklusból.

Érthető a szándék, sok szállal kötődik Marosvásárhelyhez. Székelykeresztúr szülötte, és mint oly sok más székelyföldi talentum, ő is a marosvásárhelyi művészeti középiskola végzettje. A kolozsvári képzőművészeti főiskola festő szakának elvégzése után, 1964-től a Maros megyei tárlatok rendszeres kiállítója volt. Szászrégenben is működött rajztanárként, e sorok írója viszont a székelykeresztúri városi múzeum munkatársaként ismerte meg még a ’70-es években. Múzeumszervezői, kiállításrendezői, grafikusi feladatokat vállalt, elmélyülve néprajzi-régészeti témákban is. Jelentős szerepe volt a múzeumi képtár megteremtésében. Grafikusi vállalkozásai rendszerint múzeumi témákkal párosultak. Első ilyen jellegű munkája a Csontkarcolatok, porszaruk rajzai (Csíkszereda, 1975). Benkő Elek tanulmányával és az ő pontozott-árnyalt rajzaival jelent meg a Székelykeresztúri kályhacsempék: 15-17. század című kiadvány (Bukarest, 1984). A rendszerváltás körül telepedett át Magyarországra, ahol a pápai Gróf Eszterházy Károly Kastély- és Tájmúzeum munkatársa lett. Ilon Gáborral közösen szerkesztett munkája A Kárpát-medence régészete (Budapest, 1995) főiskolai tankönyv. 

Önálló festészeti munkái emberi sorstragédiákat jelenítenek meg, az emberiség létkérdései, útvesztői, drámai helyzetei foglalkoztatják, azok vetülnek ki zaklatott egyéni módon vásznaira. De külön színt, életörömet hoztak művészetébe azok a nyári, kora őszi hónapok, amiket évtizedek óta feleségével együtt Torockón töltenek. Ezek a festmények optimizmust sugároznak.

Azelőtt pár nappal, hogy Torockón találkoztunk volna, e-mail-üzenetben jelezte, hogy az utóbbi hat hónapban az egykori helyi vashámor foglalkoztatta, pontosabban annak a vasverő szerkezete. Korábbi múzeumi foglalatosságai köszöntek vissza ekképpen nála. Székely János vasverője még működött a XIX. században. Most már az általa készített makett fog emlékeztetni rá. A művész tíz fotót is mellékelt a szöveghez, azzal a pontosítással, hogy a második kerék, amelyik a fújtatókat működteti, még hiányzik róla. Nem kétséges, hogy rövidesen a kiegészítés is elkészül.

Ughy István a napokban, július 25-én töltötte a 80. életévét. Fiatalos kíváncsisággal, korát meghazudtoló fizikai állapotban rója a község utcáit, és telítődik újabbnál újabb témákkal. További töretlen alkotókedvet és jó egészséget kívánunk neki!