Szakács Imre hétszer hete

7x7... Bűvös a szám, hatványozottan – amint a szentendrei festő világjáró kiállításának címében szerepel – különösen az, mégsem a számmisztika, hanem Szakács Imre festészetének varázsos ereje, álomszerűen valószerűtlen, lebegő valósága, tájainak békés harmóniája, vibráló színeinek felfénylő özöne vonzza bűvkörébe a művészetkedvelőket. A Festők Városa az eltelt években már nyújtott ízelítőt a marosvásárhelyieknek a népszerű Duna-parti település értékeiből Aknay János, illetve Barcsay mester és tanítványai, Balogh László, Deim Pál és Konok Tamás művei révén, az euroArt, az Európai Művésztelepek Szövetségének Aranypaletta díjas alelnöke viszont most állít ki először a Bernády Házban. A február 16-án nyílt tárlat jeles méltatói – Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, dr. Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, dr. Hóvári János, a MANK Nonprofit Kft. főigazgatója és a képekről beszélő művészeti író – a telt házas vernisszázson kirajzolták a 2018-ban 70. esztendejét töltő művész sikeres és termékeny pályáját. Külön kiemelték a festő közösségépítő, szervező erőfeszítéseit, amelyekkel meghatározó módon elősegítette a Szentendrei Régi Művésztelep megmentését, felújítását, városa nemzetközi kapcsolatainak, hírnevének gazdagítását. De mindenkinél meggyőzőbben, beszédesebben szólították meg a közönséget a falakra függesztett alkotások. 

A galéria méretei nem tették lehetővé a teljes válogatás, a különböző erdélyi és európai központokba vándorló 49 kép bemutatását, de mind a hét művésztelep, amely Szakács Imrét megihlette – Szentendre, Nagybánya, Barbizon, Ahrenshoop, Murnau, Balestrand és Goa – méltó reprezentativitással jelenik meg a vásárhelyi nézők előtt. A helyhiány miatt kimaradt festményeket a tárlat pompás katalógusából ismerhették meg az érdeklődők. A kiállított művek kisugárzása viszont olyan erőteljesen hatott a jelenlevőkre, hogy senkinek sem lehetett hiányérzete. A látottak kétségtelenné tették, hogy egy műveivel azonosuló, gondolati és érzelmi mélységeket, magasságokat bejáró, hitében, meggyőződéseiben eltántoríthatatlan, egyéni hangú, életszerető magyar és európai alkotóval találkozhattak, akinek sikerült úgy megragadnia színekben, formákban, vonalakban a felkeresett helyek, régiók lényegét, hogy azokra saját belső énje is rávetüljön. Ez ölti a titokzatosság, a talány és sejtelmesség, a transzcendencia köntösébe a kiállítás kínálta látvány egészét, ez teremt a tájstruktúrák, helyi sajátosságok sokféleségéből egységet és harmóniát. És pendít meg bennünk, nézőkben is olyan hangokat, amilyeneket a megnyitón zenélő kiváló Tiberius együttes tolmácsolt Beethoven muzsikájával.

Örömmel csatlakozunk Szakács Imréhez, hogy feledve időt, földi realitást, éveink múlását, szabadon szárnyaljunk ég és föld között, s ha csak pillanatra is, de ráleljünk belső békénkre, ami a festőnek – fantáziadús, megkapóan míves képei szerint – sikerül. Ezen a kiállításon két művésztelep nyer fokozott hangsúlyt: Szentendre és Nagybánya. Érthető, hiszen az előbbi a kiállító szeretett városa, otthona. Annak hírnévszerző művésztelepe pedig az utóbbiból nőtt ki, az impériumváltás nyomán megszűnt, iskolateremtő nagybányai kolónia jeleseinek tevékeny csoportja telepedett át ide, az öreg folyó mentére. A festő kedvenc motívumai – a hatalmas fák, a különös madarak, az életmeleg fészkek,  a tündöklő angyalok, a képzeletingerlő alakok, alakzatok – többségükben az itteni képekről tükröződnek vissza. Nehéz elszakadni az olyan rendhagyó kompozícióktól, amilyen az aranyragyogású Angyal a művésztelep fölött, a kékben, aranyban pompázó, égig érő Életfa, a titokteli Búcsú a művészteleptől, a mitikus, egyéni, családi vonatkozásokat is rejtő Filemon és Baucis. Egészében is lenyűgöző, amit az ember lát, vagy látni vél, és még izgalmasabb, ha a festményhez közeledve itt is, ott is emberi alakokat, csudamadarakat fedezünk fel. Szakács bravúros technikája, lazúros eljárásai, egymásra vitt árnyalatai, a színharmóniák telítettsége, a gyakori háromdimenziós hatás ámulatot kelt a laikus nézőben, de a szakmabeliek elismerésére is joggal számíthat. A nagybányaiak vezéralakját köszöntő Tisztelgés Ferenczy Károly előtt Szakács Imre remekléseinek egyik jellegzetes példája. Az egykorvolt Nagybánya utáni vágyódás különben több más festményen is jól érzékelhető. Azon is, amely éppen a Vágyódás címet viseli, és érdekes, „kép a képben” megoldással született, meg azokon is, amelyek a kettéosztott, szétszakított, de egymásra rímelő, egymással különféle szálakkal összekapcsolt képfelületeken mutatják föl az együvé tartozást (Összekötő szálak I-II-III.).

A másik négy jelentős európai művésztelep, ahol a szentendrei festő több alkalommal is vendégeskedett, majd sorozatokon örökítette meg élményeit, ugyancsak gazdagon mutatja fel értékeit, látványosságait a szűkebb merítésű vásárhelyi kiállításon. A „művésztelepek anyja”, a franciaországi Barbizon, amelynek a magyar vonatkozásai is fontosak Paál László és Munkácsy Mihály révén, óriásköveivel, monumentális fáival, gyökereivel, csendjével nyűgöz le. A Balti-tenger partján a német Ahrenshoop a víz és az ég kékeit, a homok sárgáját, a bentebbi szárazföld zöldjét kínálja színmotívumként a festőnek. És különleges megoldásokat ösztönöz a végtelenre nyíló, tág horizont is. Itt kell megjegyeznünk, hogy a művész szívesen alkalmazott nézőpontja a felülnézet, a madártávlatból érzékeltetett rálátás a környezetre. Ez akkor is hatásos, ha a tájba belelát, beleláttat alakokat, jelenségeket. Mint például a szintén németországi Murnauban, ahol a művésztelep fölé magasodó Alpok szikláiba Szent György lovagot, őslényeket, táltosokat képzel bele. A norvégiai Balestrand hosszú, szűk fjordok, égnek meredő sziklafalak közé ékelődött. Az északi fények és színek, a csend világörökséggé nyilvánított birodalma Szakácsnál akárha képzeletbeli táj lenne, semmi jele az embernek. A humánumot a festő embersége, szellemi, lelki habitusa szolgáltatja.

És végül Goa. Ez már Ázsia, India földje. Másfajta lét, másféle ősi szakralitás. Élénk, lángoló foltok, tekeredő szalagok szivárványa, a szárik világa. A fák, fészket rejtve, itt is az égbe kúsznak. Hozzájuk simulva, már-már a törzshöz szervesülve, szárikba burkolt női alakok. Sejtelmes, édeni metaforák.

Továbbálmodható a kiállítás.