Színház mindörökké, de nem csak…

• 2014-08-22 13:41:34

• N.M.K.

– Azt hiszem, hogy a színházi emberek inkább évadokban, mint naptári években mérik az idő múlását…

A rendező színpadközelben

– Azt hiszem, hogy a színházi emberek inkább évadokban, mint naptári években mérik az idő múlását. Az őszi szezonnyitás olyan különleges esemény lehet számotokra, mint másoknak a szilveszteri évváltás. Lelkileg is készülni kell rá, de már a leendő feladatok sem hagyhatnak ilyenkor nyugodni. Gondolom, a nyári feltöltődés mellett az idén a szokásosnál is gyakrabban jutott eszedbe Thália.

– Igen, mert az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila felkért, állítsam színpadra Petőfi Sándor nagyszerű művét, A helység kalapácsát. Parádés a szereposztás, a szereplők között több a Kossuth-díjas. Minden rendben is volna, csak a nagy baj az, hogy A helység kalapácsa nem színdarab. Sokan sokféleképpen próbálták színre vinni. Volt, aki téeszesítette, legutóbb volt egy olyan szabadtéri előadása, amelyben egy kereskedőbanda szállt ki egy ronda mikrobuszból, és fűrésszel akarták szétvágni egymást, tehát vannak a műnek egész extrém megközelítései is. A nyaram ráment erre a feladatra. Állandóan ott van mellettem a szöveg, töröm a fejemet, hogy is lenne a legjobb. Egyesek azzal biztattak, hogy Elemér, te drámaíró is vagy, meg tudod oldani. De nem vagyok akkora drámaíró, hogy Petőfi Sándor szövegébe beleírjak. Én abból indulok ki, hogy Petőfi Sándor a magyar irodalom, de mondhatnám azt is, hogy az egész emberiség egyik legnagyobb csodája. És talán ez lehetne a kiindulópont: ő a csodatevő ember, aki meséli a történetet, ő az, aki a szereplőkkel, sőt még a tárgyakkal is csodákat tud tenni. Egy varázslatos mesét képzelek el. Óriási segítségemre van Székely László díszlettervező, akiről azt kell tudni, hogy Székely Gábor rendező Új Színház-beli pompás évadjainak volt a díszlettervezője, mellékesen A három tenor Los Angeles-i koncertjének a díszletét is ő tervezte. Már nem fiatal, de fantasztikus vitalitású ember. Amikor először leültünk beszélgetni, öt perc alatt három díszlettervet vázolt fel, a napokban viszont arra biztatott, menjek el hozzá Szentendrére, csináljam meg a díszlettervet, ő pedig megcsinálja a rendezést. Szóval töröm a fejem, de boldog vagyok, és rettenetesen drukkolok, mert nem kellene megbukni. És még van egy megkerülhetetlen, alapvető dolog, amiről nem feledkezhetünk meg. Hogyha engem Marosvásárhelyről meghívnak a budapesti Nemzetibe, akkor nem rendezhetem úgy az előadást, mintha valamelyik budapesti színháztól, mondjuk a Bárkából, a Szkénéből, valamelyik avantgárd társulattól érkeznék. Nyilvánvaló, hogy én magamból, a gondjaimból, az életemből indulok ki, és abból, hogy nekem, nekünk mit jelent Petőfi. Segesvár, Fehéregyháza itt van tőlünk egy lépésnyire, erről nem feledkezhetünk meg. Mindebből kell vinnem magammal valamit, hiszen ha nem erre számítanak, akkor nem egy erdélyi rendezőt kértek volna föl erre a feladatra.

– Biztos töprengtél azon, mi lehet az oka, hogy nem lett igazi, sokat játszott siker ebből a különleges Petőfi-műből. Többször elővették, de valahogy nem tudott annyira népszerűvé válni, mint a János vitéz és sok-sok halhatatlan verse.

– Volt a darabnak sikerszériája is. A téeszesített változat ment néhányszor a tévében is. Volt egy olyan tévéváltozata is, amelyben olyan színészóriások keltették életre, mint Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Garas Dezső. Színészzsenik mondták ezt a csodálatos szöveget, amelyben már teljesen abszurd elemek vannak. Petőfi tulajdonképpen paródiának írta, de mondhatnám még egyszer, hogy megismételhetetlen csoda, és ebből szeretnék kiindulni.

– Kiváló mai színészek lehetnek a segítségedre, az előbbiekben erre már hivatkoztál. Tudomásom szerint eredetileg Eperjes Károly lett volna Fejenagy, a helység kalapácsa.

– Sajnos ő éppen mostanság lépett ki a társulatból. Pár nappal ezelőtt még azt nyilatkozta, hogy két szerepet még elvállal ebben az évadban, és az egyik a Fejenagy lett volna, de meggondolta magát, nem játszik. Blaskó Péter kapja meg a feladatot, ő is nagyszerű színész, nagyszerű ember, soha nagyobb csapás ne érjen. Udvaros Dorottya, Szarvas József, Nagy Mari, Schnell Ádám nevét is jól ismeri az erdélyi közönség is. De mindenkit fel kellene sorolnom.

– Mikor kezditek a munkát?

– Ez egy profi intézmény, már most tudom, hogy november 3-án 10 órakor kezdek, és december 20-án este 7 órakor van a premier.

– Lesz más rendezői megbízatásod ebben az évadban?

– Itthon, a saját színházamban a román tagozat kért fel egy rendezésre, ezenkívül az Ariellel, Maia Morgensternnel is tárgyalok, és a színházunk magyar tagozatának is benyújtottam két konkrét javaslatot, várom ezekre is a választ.

– Ez vár a következő hónapokban a rendező Kincses Elemérre. És a szerző, regényíró Kincsesre? Vannak visszajelzéseid a legutóbbi regényed kapcsán?

– Könyvesbolti információk szerint veszik, mint a cukrot, aminek csak örülhetek. És érdekes, hogy a Mindörökké kapcsán a Soha is újra keresetté vált. Ott vannak egymás mellett a polcon. Több helyen bemutattuk, Szászrégenben, Sopronban, Mikházán és Marosvásárhelyen, az ősz folyamán remélhetőleg a budapesti Fészek Klubban is lesz bemutatója. Egyébként elkezdtem a regénytrilógia harmadik részét is, ha minden jól megy, egy-két éven belül be tudom fejezni.

– Mit tapasztaltál, az olvasók felismerni vélnek benne azonosítható szereplőket?

– Igen, ez nem véletlen. Vásárhelyi regény a Mindörökké, ahogy az első is az. A harmadik már nem lesz vásárhelyi. Szomorú történet. Egyelőre az a címe, hogy Anna a művésznevem. A főszereplő, Anna a legősibb mesterséget űzi Bécsben. Ő egy székely lányka, és a történet valós. Az ő sorsát szeretném megírni, azt, ahogy egy gyönyörű, romlatlan székely faluból egy istenhívő teremtés bekerül a pokolba, egy bécsi éjszakai mulatóhelyre. Az az út érdekel engem, ami oda taszítja ezt a fiatal, tiszta lányt, hogy az emberhez nem méltó életet élje.

– Mielőtt a magnót bekapcsoltam, említetted, hogy van még egy örvendetes híred.

– Igen, amikor hallottam, el se mertem hinni. Már négy éve kínlódunk, vagy mondhatnám inkább, hogy koldulunk abban az ügyben, amiről már nemegyszer beszéltem a Soha című regényem megfilmesítése kapcsán, és tegnap este hívott fel a rendkívül lelkes bukaresti producer, hogy a kultuszminisztérium kimondottan erre a célra kiutalt egy bizonyos összeget, amivel már el lehet kezdeni a filmezési előkészületeket. Ma reggel, tudva, hogy veled beszélgetek, rákérdeztem Dumitrura, biztos-e az információ, nyilvánossá tehetem? Megerősítette, hogy igen. Sajnos, a budapesti barátaink, támogatóink egyelőre még nem tudtak ilyen vonatkozásban segíteni. Pedig a filmet koprodukcióként képzeltük el. Az utolsó verzió szerint kétszer hetvenperces tévéfilm lett volna. Van viszont egy másik újdonságom, majdnem elfelejtettem ezt a jó hírt! Ez is filmmel kapcsolatos, de már realitás. A Csatorna című darabomból 2006-ban készítettem egy filmet a Duna TV-nek Meggyesfalvi Sándor főszereplésével, azt azóta háromszor-négyszer is műsorra tűzték, Sándor sajnos már nincs köztünk. Az előadás plakátja ott van a falamon, nap mint nap látom, emlékezem rá. Ettől a filmtől függetlenül Cornel Mihalache, az a bukaresti rendező, aki azt a remek dokumentumfilmet csinálta a 90-es márciusi eseményekről, amire biztos sokan emlékeznek, beleszeretett a darabba, készített belőle egy tévéfilmet. Nagyszerű színészekkel, Marian Râleával és Claudiu Bleonţcal, sokkal jobb film, mint amit én csináltam. Nagy örömömre az ebben illetékesek úgy döntöttek, hogy bár tévéfilmnek szánták, nagytermi bemutatója lesz szeptember 22-én este fél nyolckor Bukarest egyik legrangosabb központi mozijában.

– A Soha megfilmesítésében neked csak a forgatókönyv lesz a dolgod?

– Igen. Kipróbáltam, rájöttem, hogy a filmkészítés nem nekem való, a film az ipar, nem az én asztalom. Nyolcszor, tízszer, ötvenszer is felvehetsz egy jelenetet, de valami mindig be is zavarhat. Szeretem a filmet, de amit én a színházi agyammal eltervezek, az filmes szempontból keresztülvihetetlen. Ha metaforikusan akarok fogalmazni, a színházi előadás egy doboz. Az általam készített tévés produkció is ilyen volt. Balladisztikus. A bukaresti filmszerűbb, drámai, kinyitotta a doboz oldalait. Egy látomásos, furcsa világot teremtett, és nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatása. Kiválóak a benne játszó színészek, és büszke vagyok, hogy közöm van hozzá.