2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szél borzolja Kasztília fáit

Hundicsek Libec az előadó teljesítményét a tapsvihar közepette két hatalmas és kövérre sikeredett szellentéssel jutalmazta.

Hundicsek Libec az előadó teljesítményét a tapsvihar közepette két hatalmas és kövérre sikeredett szellentéssel jutalmazta. Felugrott helyéről, erősen mérsékelve felindulását, az előadói emelvényig nyomult előre, megmászta azt a hat lépcsőfokot, mely a dobogót a teremtől felmagasztalta, majd mielőtt a rendezőség észbe kaphatott volna, teljes erejéből pofon vágta az előadóművészt. Nem egyszer, hanem kétszer. Ha lett volna a teremben egy dinamométer, az kimutathatta volna, hogy jobbal és ballal egyformán tud pofozni. De nem volt...
Hja, a sokéves gyakorlat, amely megtanította arra, hogy egyformán osszon igazságot, részrehajlás nélkül tegye mind a jobbal s mind a ballal. Nem volt ebben több magánemberi célzatosságnál. Miként a szellentésben sem, amelynek hatása mindig kiszámított volt, ennek ellenére őszinte és mélyről jövő. Az ájulás környéki élményt sokáig nem felejtették el terem- vagy padszomszédjai, asztaltársai vagy az éppen arra flangáló-siető-fontoskodó járókelők. „Üzenet a városnak, a köztársaságnak”, szokta ilyenkor mondani. Tévednek azonban azok, akik azt gondolnák, hogy Hundicsek Libec, ez a harmincas éveinek végét taposó polgári egyén cinikus lenne vagy elvetemült. Ó nem, csak mindig humoránál van, amellyel a természet oly bőven áldotta meg, pazarolta rá legértékesebb lelki csillámait. Szeretett nevetni, és őszinte maradt a legkiélezettebb helyzetekben is, amiből nemegyszer származott kellemetlensége. Egyszer például feljebbvalójának a szeme közé nevetett, amikor az őszinteségi rohamában arról beszélt, hogy gyakran kap kötőhártya-gyulladást a strand vizétől, ha búvárszemüveg nélkül merül le, ha az úszó nők formás bokáját és térdét, a combokról nem is szólva, meg szeretné bámulni a víztömeg torzító nagyításában.
Minek, amikor a szárazföldön ez teljesen veszélytelenül megtehető?!! – kérdezte, és belenevetett teljes felszabadultsággal feljebbvalója kötőhártyájába, amitől az Libec viselkedését kötekedésnek vélte, és tettlegességre akart fajulni, de szerencséjére a fajelméleti óráról hiányzott, így csak részlegesen rúgta bokán az előtte hahotázó volt polgári egyént, aki neki történetesen és névlegesen beosztottja volt.
Az ügy azonban nem maradt ennyiben, ugyanis harmadnap magához hívatta Pauli ezredes, aki gyakran telefonált a Neue Literatur szerkesztőségébe és mindig ugyanazt  a Hansfranz Mutterbuber prózaírót kereste, aki egyszer őróla egy szenzációs riportot írt az Alter Wegbe, na de nem ez a lényeg, hanem amikor az ezredesi iroda ajtaja előtt várta, hogy beléphessen, és a titkár kérdően/kissé megbotránkozva vonta fel a szemöldökét, amikor egy közepesen gyenge fuvallat hagyta el tomporát, mármint a Libecét természetesen, akkor felpattant az iroda ajtaja, az ezredes csak ennyit mondott, „igaz, tehát igaz”, és azonnal megírta a felmondólevelét. Elbocsátották a seregből. Mehetett, ahová csak akart. Fel is út, le is útvesztő.
Tisztában volt vele, hogy körletbeli ágyszomszédjainak sorozatos észrevétele nyomán történt meg eltávolítása a seregből, pedig ő igazán nem tehet arról, hogy az anyáskodó természet ilyen csudás tehetséggel, légfrissítővel áldotta meg. Mondtuk már, őszinte volt, és fenntartások nélkül szerette volna művészetéből részesíteni környezetetét, a sereget, a kiskatonákat és a nagy ezredeseket. Egyszer talán, álmodozott, egy igazi tábornokot is, világító lampasszal a nadrágvarrásán. De erre már nem kapott esélyt. Pedig arra számított, hogy összehozza valakivel a sors, akad majd valaki, egy magas rangfokozat a vezérkarból, aki felismeri Hundicsek Libec különleges adottságát, és a haza védelmében fogja hasznosítani. Ő lesz egy meghatározott frontszakaszon, ahol elkeseredett közelharcra kerül sor. Ilyenkor majd az előző nap estszentületében ipari-mezőgazdasági és kulturális mennyiségű paszulyt (gránát, tarkabab, sima fehér fuszulykát) kap vacsorára. Mondhatni beetetik, betöltik és a közelharc során követi el a gáztámadást, amelyet semmiféle genfi konvenció nem tilt. Mert még soha nem kapott útlevelet Svájcba – igaz, meg sem merte kockáztatni a visszautasítást –, és a genfi tó partján ártatlan és tettetett együgyűséggel nem süthette el titkos fegyverét. Csúcsidőben. Arra roppant kényes volt, hogy gyerekek ne legyen halló- és érzőközelben. Élénken emlékezett még arra, hogy ha nem akart felelni, csak egyet pukkantott, és menten kidobták az osztályból. Ennek következtében azzal dicsekedett, hogy egy iskolai év alatt évharmadonként mindig más iskolában folytatta elemi és középfokú tanulmányait. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy osztályidegen volt.
Már kora gyermekkorában felfigyelt a család különleges adottságára. Hat testvére közül csak rá hullott ekkora áldás vagy átok. Anyja, aki költői lélek volt, nem nevezte volna nevén a családi ájulások eredőjét, ilyenkor ábrándosan annyit jegyzett meg: „szél borzolja Kasztília fáit”, ami valami régi spanyolos film címe volt, apuskával ketten láthatták a Bolhás moziban. Egy váci genetikusnak, maga sem érti, mi okon, feltárta kiemelkedő/súlyos tehetségét, a purc szót használva fogalmi kapaszkodóként. Kiderült, hogy a derék anyaországi génkurkász nem érti, nem ismeri a szót. Így kénytelen volt megnevezni az űrgyűrűfütty vagy alfarhang szótári alakját.
A pofonvágós eset, amelyről ügyiratunk elején beszámoltunk, természetesen nem maradt visszhangtalan a város falai között. Kiszökött. Írt róla bulvársajtó és a mellékutcai komoly napi- és hetilapok, vasárnapi mellékletekben kommentelték, még a kormány kőnyomatosában is helyet kapott. A köztársasági őrezrednek szigorúan meghagyták – az eligazításon fényképét is köröztették, személyleírása a különleges gárdaezred minden egyedének márványbőr zubbonya zsebében lapult, mi több, az egyik titkosszolgálati művelet során valakinek sikerült teljesen diszkréten szagmintát is vennie abból a körletből, ahol évekkel azelőtt szolgált –, nem szabad az elnöki palota 60 méteres körzetébe beengedni, s ha mégis feltűnne, azonnal le kell fogni. Az erőszak bárminemű alkalmazása a nevezettel szemben megengedett. Ám erre, tudomásunk szerint, soha nem került sor.
Csak találgatni lehetett, miért, mi okból tette. Mi késztette erre, hiszen az előadó kiválóságát világszerte elismerték, sajtója egyenletesen emelkedő hangnemben dicsőítette, már minden jelentősebb hangversenyteremben megfordult, virtuozitását úgyszólván valamennyi nevesebb és alpáribb főiskolán, konzervatóriumban és művészetpalackozóban igyekeztek a tanítványok, zenerajongók, tehetségtelen kezdők és akarnok botkezűek fejébe és – ne féljünk a képzavartól! – kezébe tölcsérezni. A város nagy pénzeket pengetett le a művész impresszáriójának, hogy legalább egy estén hallhassa őt élőben a zeneszeretők melomániás közérzete. 
Hundicsek Libec is kíváncsi volt a teljesítményre, művészeteket befogadó kebelében volt éppen egy akkora szabad űr, amelybe gond nélkül beleillett volna Walter vander Vogelfart zongor- és hegedűjátszmája. Egy reggel postaládájában vékony, fehér, kézzel címzett borítékot talált. Csupán megszokásból nézett bele a pléhdobozba, hiszen évek óta senki sem írt neki sem képeslapot, sem levelet, pénzesutalványok sem érkeztek címére, csupán a hivatalok ontották változatlan egykedvűséggel a számlákat, fizetési meghagyásokat, büntetőcédulkákat. A borítékban egy jegy volt a holnaputáni vander Vogelfart-koncertre. Hatodik sor, bal négyes zsöllye. Innen kitűnően szemlélhető majd a szólista éppen működtetett végtagja. Mindig tetszett neki ez a zsöllye szó. Soha senki nem használta már, csupán a kulturális célzatú művelődési otthon kopott házinyomdája. Emlék még a magyar világból. Nem tudta, ki csúsztathatta be postaládájába, de akaratlanul is hálás volt az illetőnek. Nem volt előre eltervezett, kifundált botrányterve, amúgy sem állt semmi más a szándékában, mint élvezni az élvezhetőt, ellazulni, felüdülni, mélyen belemerítkezni a zeneművészet egyetemes csobogásába. Mintha egy japán szupervonat mellékhelyiségében ülne. (Így képzelte.)
A koncert nem kezdődött pontosan. A hangverseny közönsége szmokingban, mélyen dekoltált és dekorált egyenruhában diszkréten zsibongott, olykor áttörte a terem légköbmétereit egy-egy hangolódó hegedű, Politzer Donáld, az elsőhegedűs megütögette a c hangot a zongorán, ekkor erősebben kezdtek el fájdalommentesen gyantázni, virgonckodni a vonosók, a tubás jelezte, hogy megjött Mezőnyékládról, és mindenkinek hozott két fej hamisítatlan mezőnyékládi fokhagymát, amiből a zenekar tagjai eszméletlenül finom muzsdejt delejeztek ki, a kornétás kornétázott, a dobos feldobta ütőit, ahogyan egy Depeche Mode-koncerten látta, és tovább etceteráztak-citeráztak a karmester és szólitsa beléptéig. Taps, meghajlás, előjáték, a vendég nekiesik a hangszernek. A verzajgot ez a kiszámíthatatlan mozdulat teljesen váratlanul éri. 
Azt talán nem is említettem – vallotta utóbb barátunk a vizsgálóbírónak –, hogy mindenféle testszagra roppant érzékeny vagyok. Azonnal megérzem, kiszűröm. Van bennem valami, talán egy szerkezet, ami a szagokat elemzi, osztályozza, helyre rakja. És ez kurvára megnyugtat. Furcsa, elismerem, főleg attól, aki ekkora teljesítményekre képes. Igen, én megérzem a szomszédaim szagát, nem azt, amikor lecsót főznek vagy kocsonyát. Erre akármelyik közember képes, ebben semmi kunszt sincsen. Olyan vagyok, uram, mint egy felfokozott nyomozókutya. És az az érdekes, hogy egyiktől sem undorodom, viszolygok, meg ilyesmi. Azt mondja, hogy még szép. Hát igen, különös lény az ember. Persze, tisztában vagyok, hogy ezek közhelyek, de hát csupa közhelyekből vagyunk összerakva. Csupán az összerakás módozatai, mértéke, vegyülete, ötvözete, keveréke más és más. Ez adja meg a közönséges egyediséget.
Amint megérezte a színpadról áramló illatot, amint az orrlyukai kitágulva érzékelték az émelyító, elandalító szagot, a hullámokban terjedő lenyűgözést, illatbűvöletet, rögtön tudta, hogy ez a művész sikerének titka. Mindenkit magához édesget, odaránt, ámulatra, élvezetre, majd tapsra ingerel. Rabjává teszi a közönséget. Szó sincs kiválóságról, fenéket a játéka, a tudása. A kukába a virtuozitásával. Megvakítja az embereket. Bunkóvá teszi őket. Zenét hallgató tuskók lesznek. A tehenek legalábbis jobban tejelnek Mozart zenéjére. Na de ezek?!! Ezek fizetnek. Rengeteg pénzt áldoznak e szélhámos játékmesterre. Azt hiszik, hogy nagy művészetet kapnak a pénzükért, holott a pódiumon magát produkáló bűvész halójába esnek. Még csak nem is vergődnek.
Szerencsére őt nem érintette meg a csalás. Körülnézett a teremben. Csupán ő nem sercegett a saját zsírjában.
És ő, gondolta, majd hangosan is kimondta: ő végül is megbotránkozást kelt. Legfennebb a külvárosok leggonoszabb sikátoraiban arathatna hasonló babérokat. Azt mondták, a hadseregben mindenki mindent kibír. A hálókban elviselhetetlen a bűz, nincs az a szaghalott újonc, aki két hónapnál tovább bírná. Vagy elkötik az orridegeket, vagy elsatnyulnak. Őt két év után űzték ki. Pedig kész lett volna bezupálni. Hivatásos akart lenni... őrültebb pillanataiban.
Ekkor állt föl és férkőzött oda a szélhámoshoz. A szellentés hamisítójához. Aki hozzá hasonló, de mégis teljesen más elő- és ellenszéllel, hatásfokkal. És lehúzott két hatalmas pofont az ellenfélnek. Katalónia fái meg sem moccantak.
Higgye el, bíró úr, soha jobban nem éreztem magam, jelentette ki, és pontot tett a vallomás végére. A maga módján.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató