– Egyéves kezdő nyugdíjas színészhez – Senkálszky Endre érdemes művészhez – látogattam el, akivel sok mindenről szeretnék beszélni. Először is: hogy fogadja a mikrofont, amit Kőszegi Margit érdemes művész küldött Önhöz?
– Köszönöm Margitnak, hogy rám gondolt, hiszen olyan kevesen vagyunk, akik a Tháliánál valamikor együtt dolgoztunk, és azt hiszem, hogy aktívan már csak ketten.
– Kezdjük a legelején. Hogy is lett színész?
– 1935-ben Kolozsvárott megnyílt a Hetényi Ele-mér Színiiskola, ahova jómagam is beiratkoztam. Ez egy kétéves tanfolyam volt. 1937-ben leszerződtem Aradra, egy év után, hogy minél többet játszhassam, átszerződtem a Jódly Károly Társulathoz.
– A legmozgékonyabb vándortársulat volt, amely bejárta egész Erdélyt, így fellépett szülővárosában is.
– 1937-ben alkalmam volt volt a kolozsvári színház – ma a Román Nemzeti Színház – színpadán is fellépni Miczilay Lajos Hazajáró lélek című darabjában, amelyben Fényes Aliz volt a partnerem. 1939-től Kemény János igazgató szerződtetett Kolozsvárra, és azóta is tagja vagyok a kolozsvári színháznak, most már nyugdíjasként, amit én jelképesnek tekintek.
– Tökéletes a megfogalmazás, hiszen pillanatnyilag is főszerepet játszik O'Neil Vágy a szilfák alatt című darabjában. Cabot szerepét is minden este játszotta, emellett Kemény és Csávossy Az özvegy és leánya című színművében Mikes Zsigmondot alakítja, sok más feladat mellett. De ugorjunk vissza az időben. Tudomásom szerint 1939 óta naplót vezet Senkálszky Endre érdemes művész, minden évad teljes repertoárja benne szerepel. Ahogy lapozgattam, észrevettem, hogy annak idején kicsit több volt a bemutató, mint manapság.
– Az anyagi biztonságunk érdekében szinte tíznaponként kénytelenek voltunk új darabbal jelentkezni, hiszen nem voltunk állami intézmény, valamiből meg kellett élnünk. A napi 6-7 óra próba után otthon szöveget kellett tanulni, este előadás volt, sőt még délután is.
– A naplóban a szereposztásokat is rögzítette, és ebből kiderül, hogy Senkálszky Endre érdemes művész már a pályafutása elejétől élvonalbeli színész volt, mondhatnám le sem lépett a színpadról.
– Én magam azon színészek közé soroltam, akik állandóan elégedetlenek voltak önmagukkal. Ötéves színészi múltam után az a szerencsés helyzet állt elő, hogy eljátszhattam Ádám szerepét Az ember tragédiájában, és olyan partnerem volt, mint Táray Ferenc, aki Lucifert játszotta. Bánkot módomban volt alakítani három ízben is. 1945-ben 31 éves voltam, amikor Janovics Jenő mint igazgató és főrendező első ízben rám osztotta Bánk szerepét. Sajnos a bemutatót nem érhette meg. Ő Biberachot játszotta volna, a saját rendezésében, de Lantos Béla kellett eljátssza a szerepet, mert Janovics Jenő már nem élt. Utána 1954-ben játszottam Delly Ferenc rendezésében. Mint örökös elégedetlen színész, nem mondhatom, hogy tökéletesen megelégedetten oldottam volna meg ezt a nagyon összetett Bánk szerepet, ma is hiányérzetem van, bár a kritikák nem ezt igazolták.
– Azt is lejegyezte naplójában, hogy akkor boldogtalan, szomorú a színész, ha nem játszhat.
– Ez tökéletesen így van. Az elmúlt 41 év alatt közel 300 szerepet játszhattam, és ez bőven alkalmat adott ahhoz, hogy a vígjátéktól a tragédiáig, Shakespeare-től Mikszáthig, Caragialétól Millerig, Gyárfás Miklóstól Illyés Gyuláig a legszínesebb és hálás szerepeket vihettem a közönség elé. Minden előadás élmény volt számomra.
– Ez a fegyelmezettségnek, a szakmai adottságnak, a tökéletes magyar beszédnek a gyümölcse. Ez sugallja azt a kérdést, hogy ki volt a példaképe Senkálszky Endre érdemes művésznek?
– Tóth Elek. Sokan már nem is emlékeznek rá. Ő a Hetényi színiiskolában tanárom is volt, és 1939-től partnere is lehettem. Ő volt a példaképem: fegyelemre, színházszeretetre, mindenre ő tanított meg. A színjátszás hivatástudat kell legyen, ugyanis maradandót, értéket színpadszeretet nélkül lehetetlen létrehozni, tökéletest nyújtani.
– Hadd tegyem hozzá, hogy Senkálszky Endre hitvallását az évek során jó néhány színésznek sikerült elsajátítani és színpadon kamatoztatni, hiszen amíg Kolozsváron működött a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, színészneveléssel is foglalkozott. Sokan az anyaországban dolgoznak, akiket néha filmszerepekben láthatunk. Ma 1978-at írunk, magától adódik a kérdés: a színpadi művészt nem vonzotta-e a film, hiszen Janovics Jenő már akkoriban Kolozsváron elkezdte a filmgyártást?
– Bizony sokszor megfordult a fejemben, de ahhoz, hogy filmszerepet kaphassak, fel kell fedezzék a színészt. Fel is fedeztek, 1943-ban kaptam egy kis filmszerepet az akkori Hunnia filmgyártól, ugyanis Kolozsváron forgatott a filmstúdió. A filmnek a címe A színház szerelmese volt, és én egy tatár herceg szerepét kaptam. Nem volt nagy szerep. Sajnos a filmet nem láttam, így nem is tudtam meg, hogy milyen voltam. Azóta nem kerestek filmszereppel.
– Ahogy mondani szokás, ami késik, az nem múlik. Ez arról jutott eszembe, hogy a napokban újságolta a nyugdíjas Bözödi György élemedett korú író, hogy nemsokára megjelenik az első verseskötete, mert már szedés alatt áll a Kriterion kiadónál.
– Én is fiatal vagyok, a 64. évembe léptem. És én is nyugdíjas vagyok.
– Mindezt azért említettem, mivel nagyszerű erőnlétben minden este nagy hévvel, odaadással dolgozik a színpadon. Azt a táncot, amit Cabot szerepében minden este, sőt még délután is eljátszik, még a táncművészek is megirigyelhetik.
– Így igaz, mert ha az ember egy olyan szereppel találkozik, mint amilyen a Vágy a szilfák alatt című darabban az Efrain Cabottal, el is felejti, hogy milyen fizikai fáradtságot von maga után a szerep megalkotása és eljátszása.
– Az erőnlétet alapozással tartja szinten, el kell árulnom, hogy közben sportol is a színpadi munka mellett.
– Úgy van, már 35 éve teniszezek, szükségét érzem, és mellette nagyon is élvezem.
– Mindezek mellett Senkálszky Endre érdemes művész érdekes és tanulságos kísérletezésbe kezdett. Itt, Kolozsváron nemsokára bemutató lesz egy rendhagyó színházi esemény kapcsán.
– A könyvtárban lapozgattam Janovics hagyatékai között, és rájöttem arra, hogy 65 év óta a kolozsvári színház nem játszott görög tragédiát. Az 1912–13-as évadban Janovics Jenő kilenc görög tragédiát mutatott be a színházunkban Kolozsvár közönségének. 1945-ben Benedek Marcell irányításával és rendezésével, oratóriumszerűen Racine Belenice-ét mutatta be a kolozsvári színház, nagy közönségsikerrel. A sokrétű elfoglaltság mellett, azért hogy a színészek eleget tudjanak tenni egy ilyen nehéz feladatnak, gondoltunk az oratóriumi megoldásra, amellett, hogy nem kell díszlet, jelmez, bútor, nem kell nagy színház. Elegendő egy kamaraszínpad, és bemutathatjuk a görög tragédiát. Eszerint összeállítottam tíz görög tragédiából egy ciklust, aminek az első előadása ’78. április 10-én lesz. Aiszkülosz Perzsák című tragédiája és A leláncolt Prométheusz lesz az első előadásunk a Zeneművészeti Intézet kolozsvári új termében. Ezt a műsorunkat elvisszük az iskolákba, nemcsak Kolozsváron, hanem más városokban is, ahol iskolaközpontok működnek, terveim közt szerepel Szophoklész Antigonéja, Euripidész Médéája valamint az Iphigénia Auliszban, az Iphigénia a Tauluszok között és az Elektra. Természetesen mindez nagyon függ majd az első előadáson mutatkozó érdeklődéstől. Hogy képet alkossanak a rádióhallgatók az előadásról, képzeljünk el egy színpadot egy nagy asztallal, mellette ülnek a színészek. Aki feláll, az bejön a színtérre. Aki leül, az kiment a színtérről. A közönség pár perc után megszokja, és elfogadja ezt a megoldást. A 2500 éves görög tragédiával nagyon ritkán találkozik a magyar ajkú közönség, és gondolom, hogyha jól fogjuk megoldani az első bemutatkozást, akkor tábora is lesz.
– Engedje meg, hogy gratuláljak az elképzeléshez, néhány sort kérek az emlékkönyvünkbe, és nagyon sok sikert kívánok az önmagával örökösen elégedetlen Senkálszky Endre érdemes művésznek. Utolsó kérdésem: kit keressen fel a magnó vándorútja során?
– Szeretném, ha magnójukkal felkeresnék Ruha István hegedűművészt, városunk kitűnő művészét.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
