Román Viktor egy párizsi levélben

Sokan látogatják a Román Viktor-emlékkiállítást a marosvásárhelyi Bernády Házban. Kedden népes közönség nézte meg az Attila szekere a Szajna partján című újravetített filmet, Boros Zoltán és alkotótársai kiváló produkcióját.

Repülő… Román Viktor szobra a marosvásárhelyi Bernády Házban

Sokan látogatják a Román Viktor-emlékkiállítást a marosvásárhelyi Bernády Házban. Kedden népes közönség nézte meg az Attila szekere a Szajna partján című újravetített filmet, Boros Zoltán és alkotótársai kiváló produkcióját. Azóta még egy szoborral gazdagodott a tárlat. Román Elemér gyűjteményéből a Kárpátok kapuja is eljutott a vándorkiállításra. Ma egy régebbi írásból közlünk részleteket. Ablonczy László Párizsi levele 1999. december 9-én jelent meg a Népújságban. Amit a szerző akkor írt a művészről és feleségéről, Dana Romanról a Dana-Bodorú című jegyzetben, mit sem veszített altualitásából.

„Saron-sur Aube: Párizstól keletre százhúsz kilométerre fekvő kis falucska. A vár mellett a gazdasági szárny épületei, valamikor hintók és a mezőről hazatartó fogatok fordultak be a kapuján, s aztán a történelem: jöttek a németek. Egyik-másik helyiség még szomorú múzeum: összebarnított-barmított falak; s csak helye mered, mert kiszakították és elhurcolták a kandallót. Az udvarház, a porta kapuja talán ezért is fontos kép, szinte bölcselet Román Viktor szobrász életművében. Ahogyan Homoródszentmártonban is, a szülői ház kapuján át az Élet áradt és betért-betört a Történelem is. A kapu: a belső és a külső világ találkozási pontja. A Kapu tehát mágikus pont a benti és a kinti tartományok ütköztetésére. De pontosabb kifejezés: a találkozásra. Mert Román Viktor kapui hívogatnak; táruló hajlandóságukkal a lélek közeledő és megismerő természetét, tehát a harmóniát, az ember és ember közötti kiegyensúlyozott egymásmellettiséget tételezik.

– Csak tessék, tessék! – bátorít Dana asszony, nyitva a csűr ajtaja, a padlásra is szabad a felmenet, s kávéra talán a szobába térjünk be! Az ajtók mindenütt nyitva fogadják a látogatót. Miközben egy jövőbeli múzeum tereiben lépdelünk, a tegnapon tűnődöm. Hány éve már, hogy művészként Román Viktor közeli ismerősöm? Éppen harminc esztendeje, amikor a debreceni napilap szerkesztőségi szobájában a könyvespolcon négy-öt kis alakú, kék színű kötetecskét pillantottam meg: Kányádi Sándor: Függőleges lovak – állt a címlapon. S belül a cím alatt az ajánlást is olvashattam: Román Viktornak. Akkor ismerkedtem az erdélyi irodalommal, akkor még nem tudtam, de mai költészetének ismeretében látjuk, az egyik első és súlyos vers Kányádi monumentális költészetében. Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél a fiatalkori kiscsikó táltos ménné változott, Román Viktor ihletésében Kányádi Sándor félelmesebbnek látja az állat-emberi világot: „ó a függőleges lovak fájdalmánál/ nagyobb csak a tíz ujjbegyben/ feszülő lehet mely tárgyilagosan/ s hangtalan szoborrá gyúrja/ a rettenetet”. A vers dátumozása: 1967...

(Párizsban) Román Viktor földije, Étienne Hajdu mellett szobrászati segédmunkásként dolgozik, nyomorúságos albérletekben élnek. És munka és munka..., vörösbor, cigaretta és munka és munka... Ami Román Viktornak élet-halál játék, vagyis folyamatos szenvedés és pokoljáró szenvedély. Szakmai, baráti ismeretségek köttettek, nagydíjak, köztéri megrendelések, párizsi, francia és németországi galériák egyre gyakrabban állították ki műveit; alumíniumból, márványból, bronzból készített szobraival megmutathatta magát, de a világi hívságok nem gyöngítették el. Mert a pillanat teremtő erejét maximálisan meg és át kell élni, vallotta Román Viktor, hogy a benső dráma valamiképpen emberi és közösségi gondolattá formálódjon. Ahogy Kányádi Sándor oly sugallatosan írta: a rettenetet gyúrta szoborrá. S mindezt örömmel és játékosan! Mert csak addig van igazi értelme és tétje, amíg a gyermeki kedv működik a lélekben. S amikor dolgozott, gyakran énekelte a Homoród menti dalokat. Román Viktor az otthont sosem feledte. Ahogyan ő vallotta még párizsi életének elején: »Csak abban szeretnék hinni, hogy nem szégyen ebben a szörnyűséges világban csukott szemmel fenyőillatot érezni, és hogy nem szégyen – ismétlem, uraim – nem megérteni, ami történik a kőolaj vagy a modern művészet körül. De szeretnék visszaemlékezni a gyermekkorra, nem arra a szerencsétlen gyermekkorra, amit talán átéltünk, hanem egy olyan világra, amely létezhetne; lényeg az, hogy megőrizzük a szép lidérceket, hogy tanácsokat kérhessünk tőlük...« – Román Viktor vallja ezt, így, nevének nagy kezdőbetűjével tán mindenkinél hitelesebben, a világhír ismertségével holtában is érvényesen, és példájával üzen a mai erdélyi fiataloknak, művésznemzedékeknek, s minden, Európára görcsösen hivatkozó gondolatnak is.

Ahogy a szobából kitekintek az udvarra, Dana asszony szelíden figyelmeztet: néznék fel a fára! A méhek szív alakú léplepényt formáztak az ablak elé: Viktor üzen ezzel is! Egyre több jel árulkodik Isten létezéséről, mondja, s Danának őszülő, hosszú hajával is azt a madonnaarcát látom, ahogyan tizennyolc évvel ezelőtt Román Viktor megmintázta. Újra a kertet szemlélem az ablakon át, s azt hiszem, Dana Roman ezt a Viktor által meg nem élt, ám mindig álmodott, a létezhető gyermekkori édenét teremtette meg. Széppé szelídítette lidérceit. S Dana varázslata ma sem szűnt meg. Magyar és román, román és magyar társiasság; a páros összetartozás életre-halálra szóló szerelmet szárnyaltat az időben. Temetését is úgy rendezte két nap alatt, ahogy Viktor hagyatkozott: unitárius pap búcsúztatta, és cigány húzta. Úgy, ahogy valamikor a szentmártoni gyermekkorban élte a rokonok, ismerősök végső istenhozzádját. La Viktoire – adta egy szobrának címéül nem sokkal halála előtt. Nem szólt róla, s csak később döbbent rá Dana, hogy a kereszt a kifeszített kar-jellel síremléknek készült.

Viktor győzelmet hirdet halála után is – a kereszt zsoltáros szárnyaltatásával.”

(A. L.)