Opera a bábszínházban
Ha a bábszínház elvállalná operák előadását, küldetést teljesítene vele, mert ő eljuthat minden magyar nézőhöz.
A Népújságban olvastam a hírt, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Kolozsvári Magyar Operát hívta meg, hogy évadzáró előadást tartson Marosvásárhelyen. A Trubadúrt játszották június 29-én. És ami még érdekesebb: „a színház felajánl minden pedagógusbérletesnek egy-egy ajándékjegyet a Trubadúr című előadásra”. Ezzel akarják jóvá tenni azt, hogy június 9-én egy haláleset miatt nem tarthatták meg a Székely Csaba darabjából készült Hogyne, drágám! című előadást.
Most félretéve a többi gondot, egy dolog mégiscsak kiderült, hogy szükség van az operára Marosvásárhelyen. És máshol is, Erdély-szerte – a Székelyföldön például, de a kisvárosokban, a falvakon is, ahol már szórványban élünk – nem csak Kolozsváron, a magyar opera székhelyén, ahonnét nem nagyon tud kimozdulni a társulat, mert az opera kiszállása egy egész hadsereg – zenekar, énekkar, balett-kar, énekesek, műszak – szállítását, elszállásolását, étkeztetését jelenti, amire ma nincs mód. Viszont nemrég ugyancsak Vásárhelyen láthattunk egy opera-előadást, a Turandot hercegnőt, amelyet a bábszínház készített, és amelyhez nem volt szükség egy hadseregre, hanem csak néhány bábosra, és a nagy, nehézkes operadíszletnél összehasonlíthatatlanul könyebben szállítható bábos technikára. A bábszínház közvetítésével könnyen eljuthatna az opera az idézett helyekre. Persze, nem ez a fő kérdés, hanem az, hogy művészi érték tekintetében egyáltalán szóba jöhet-e a bábszínházban, illetve a bábszínház által produkált opera? Egyáltalán kompatibilis-e a bábszínház és az opera? A látottak alapján azt mondhatjuk – azt merjük állítani –, hogy igen.
Mert mindkét műfaj – az opera is és a bábszínházi előadás is – elrugaszkodott a mindennapi, prózai realizmus talajáról, a kisrealizmus szintjéről a művészi általánosítás magasabb szintjére jutott. Az opera szereplői is, akárcsak a bábok, szimbolikus alakok, a lényeget reprodukálják, szólaltatják meg. A bábok például már kész szobrok: nem a meglétük a csoda, hanem az, hogy szoborlétük ellenére is valóságos életre kelnek, és hátborzongatóan izgalmas dolgokra hívják fel a figyelmet – akár egyetlen kis mozdulatukkal. Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy a báb mozdulatai különleges értékűek, hogy a bábos munkája – a bábos és a báb viszonya, közös alakítása – rendkívüli felelősséggel jár. Minden fölösleges mozdulat, gesztus rombol, valóságos katasztrófa – nem lehet elintézni egy legyintéssel. S ami hiányzik, ami elmarad, amit képtelenek jelenlétükkel megfogalmazni – az gyakorlatilag pótolhatatlan. Nélküle mást mond a báb – és ami így elhangzik, jóvátehetetlen. Ugyanúgy érvényes ez az operaénekes formájában megjelenő báb szereplésére is. Persze, akkor jöhet ez szóba, ha az operaénekes valóban szerepel, ha művészi értelemben is jelen van, nemcsak fizikailag, hogy kierőlködje magából azt az áriát... Tehát a két színházi forma között nincs lényegbeli ellentmondás, sőt, bizonyos tekintetben közel állnak egymáshoz – ezért vállalhatnak hasonló szerepet. Persze itt a hasonló is hangsúlyos! De mindenképpen elegendő arra, hogy megszülessen az operaelőadás a bábszínházban is – ezért érdemes foglalkozni vele.
A marosvásárhelyi bábszínházban a Turandotnak volt egy prózai bevezető része – amikor a szereplők még beszéltek –, aztán a hangulat kialakulásával, a helyzetek felmelegedésével, súlyának növekedésével együtt vált énekké a kommunikáció, a szereplők közötti kapcsolat fő megnyilvánulási formájává. És váltak egyre jelképesebbekké maguk a szereplők – ami indokolt és jó megoldásként, sikerként könyvelhető el. Aztán mintha egyre inkább bekapcsolódott volna a játékba maga a színpad képi világa – képzőművészetileg is értékelhető, nagyon szép képi megoldások születtek. Traian Savinescu rendező és az Ariel Színház román társulatának bábosai úgy ültették át az operát a bábszínházba, hogy mindkét műfaj követelményeinek megfelelő, teljes értékű előadást hoztak létre és rendkívüli élményben részesítették a nézőket. A román színjátszásban számtalan példa van erre, vagyis a teljes értékű operaelőadás megszületésére a bábszínházban, a bábosok rendkívüli teljesítményének köszönhetően. Gondoljunk csak Ion Caramitru opera-rendezéseire a bukaresti Ţăndărica Színházban, pélául a Bastien és Bastienne-re, vagy akár Traian Săvinescu egyik korábbi operarendezésére a tíz közül, a Diótörőre, például, amelyet Nagybányán vitt színre.
A magyar bábszínházban miért példátlan az operaelőadás? Ha jól emlékszem, talán Kovács Ildikó kísérelte meg egyszer, hogy operát mutasson be bábosokkal... Pedig milyen nagy szükség lenne rá! Erdély-szerte oly sok helyen még zenés színházi előadást sem láthat a magyar közönség, nemhogy operát. Ha a bábszínház elvállalná operák előadását, küldetést teljesítene vele, mert ő eljuthat minden magyar nézőhöz. És ez nem akármilyen küldetés – tegyük hozzá. Nem olcsó szónoklás, hanem a lélek építése.
Zsehránszky István
