Nagy Attila: Talmi holmi
Kinek mondjam, ha nem neked,
Hogy életemben este lett –
Átüt a fény még itt-ott az égen,
De gyűl az emlék a szemfenéken,
Ők uralják már érzékeim.
Ha lelkesít mégis néhány sugár:
Felerősítik féltéseim.
Ami elmúlt, meglátszik ereimen,
Ha bonckés nyitja fel, s szerveimen
Tanulja egy-egy nemzedék:
Súlyos a legtöbb nehezék.
Amit az elme s a szív begyűjt,
Nem ürül onnan soha ki –
Bár szenvedésem mindent legyűrt.
Egy darabig…, egy darabig, persze,
Mert kinek is lenne ahhoz mersze,
Hogy letagadja, félvállról vegye,
Azt, hogy romlik…, és főleg a szeme:
Másképpen lát, homályosabban –
Idejét múlta hanghordozása:
El is temeti magát abban.
Kinek mondjam, ha nem neked:
Nem jó ez így – a testemet
Módosult szintek tartják egybe,
S szorong az is, ki megfelezte
Velem az alkotást, a szégyent:
Isten, ki nem szignált soha semmit –
Mert Ő szenvedte meg az Édent.
Kinek mondjam, ha nem neked:
Egy életen át kergeted
Mindazt, mi végül talmi holmi…
Hagyd hát a szentek könnyét folyni,
Ne kommentáld, és ne is lázadj,
Túl sokat láttál, hallottál, szóltál –
Fel, a kéklő egekhez fáradj.