Lapozó

Ami körülvesz: képzelt idő./Szélsusogás a diófaágon./Dombokat öntöző, messzi eső./Innen vagyok a felleghatáron.//Napszakok, évszakok zápora áztat./Pillanatképek hullnak az égből./Ontanak szédítő szimfóniákat/súlytalanságról, emelkedésről. (László Noémi). A félreértések elkerülése végett jegyzem csak meg, hogy V. Károly a levágásra szánt, 150 kilós kan disznó volt, Árpi bá pedig a falu hírneves böllére, akinek végzetes késszúrásairól legendák keringtek a környék kocsmáiban. A disznók dinasztikus elnevezése apósom ötlete volt, aki imádta a történelmet. Egész sor, római számmal megjelölt, felséges nevű sertést hizlalt már föl a kert végi, tágas pajtában. (Szakács István Péter). Lassan felöltöztet a csönd,/a néma lehetőség. S mi korábban/vastag dunyha volt, megfojtó teher,/az most fényes pléd, csillámos takaró./Egyre több a dolgod, s az, ami érdekel,/egyre több, mire kedved támad./Megvarrsz elszakadt holmikat,/kitakarítod a szobákat, készülsz,/mire? kissé restelkedve, a piacon/egy nagy csokor nárciszt veszel. (Balla Zsófia). A lent meg-megcsillanó víztükör igazi mélységet sejtet maga alatt. Szendergő ereje még rejtve marad, de az a könnyedség, ahogyan lélegző felülete magába fogadja a föléje hajló fák kuszált ábrázatát, azt érezteti, a víz ennél nagyobb dolgokra is képes. A fák lombjaiba még belekapaszkodó nyár zöldesen irizálva fekszik el a víztükrön. A szem mégis óvatosan bontja ki ezt a villódzást, megsejtve azt a hatalmat, ami, hiába a benne pulzáló rettenetes szabadság, bármikor jegesen összezárulhat. (Tamás Dénes). A tárgyaink talán, azok még, hozzánk köthetők./Borotva, tárca, nyaklánc, gyűrű, szappanunk szaga./Meg-meglátjuk, meg-megállunk néha egy előtt,/és könnyet mar a szemünkből a pillanat sava. (Jónás Tamás). Szabó Dezső életműve, hosszú évtizedek némasága után, a mögöttünk maradt ugyancsak hosszú évtizedekben ismét a közérdeklődés terébe került. Valamikor (a harmincas és negyvenes években) szinte alig volt hét, midőn a magyar nyilvánosság ne foglalkozott volna vele – aztán következett az elhallgattatás, és ami  még rosszabb: a folyamatos rágalmazás. Pedig Szabó Dezső munkássága, írói teljesítménye, eszmevilága megkerülhetetlen, akkor is, ha nem egy tekintetben vitatkozni kell vele. (Pomogáts Béla). 1956-ban a román pártvezetést két sokk is érte: 1. a moszkvai XX. kongresszus, amelyen Hruscsov sok mindent felidézett Sztálin bűneiből és gaztetteiből, és megindította a desztalinizálást, a korábban kompromittált pártvezetők leváltását; 2. kirobbant a magyar októberi forradalom, amely pontosan jelezte, hogy a rendszer egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Gheorghiu-Dej óvatosan és ravaszul játszott. Felajánlotta szolgálatait a magyar forradalom leveréséhez. Aztán Hruscsovot meghívta vadászni, majd miután jót iszogattak, elérte, hogy kivonják a Romániában állomásozó szovjet haderőket, és ezután elnapolta a desztalinizálást, saját hatalmát pedig a nacionalista kurzus bevezetésével szilárdította meg, ugyanakkor a legionáriusokon példát statuált, hogy aztán a román nacionál-kommunizmus 

és a legionarizmus megköthesse a maga vadházasságát. (Miskolczy Ambrus). Székelyföld, 2014. október.