Lászlóffy Csaba 1939–2015

Költőként és prózaíróként egyaránt jelentőset alkotott, több mint negyven kötete jelent meg. 76 éves volt.

Hosszú betegség után elhunyt Lászlóffy Csaba. Munkássága során 1997-ben Berzsenyi-díjjal, 2005-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntették, 1964-ben pedig megkapta a Román Írószövetség költészeti díját. Költőként és prózaíróként egyaránt jelentőset alkotott, több mint negyven kötete jelent meg. 76 éves volt.

„…Munkabírását tekintve inkább egy középkori képíró szerzetesre emlékeztet, egy olyan polihisztorra, aki valamilyen elképesztő szorgalommal vagy élő, eleven, mindent rögzítő memóriával éli, őrzi meg a világot, és írja le önnön külön világát, önmagát. Szinte nincs olyan tudományág, amiben ne lenne járatos, s ne használná fel – talált tárgyként – verseiben, de szépprózai írásaiban is egy-egy diszciplína adathalmazából a legodaillőbb, néha legelképesztőbb sort vagy idézetet. Egy helyütt ezt írja, kissé vitázva, önmagáról: „Hiszen már Babits felismerte a némán meghúzódó tiszta arc fölényét a világ hangoskodói fölött. Megpróbálok hát egyre inkább befele építkezni.” (…) Lászlóffy Csaba – s ez számomra most, összes műveit együtt látva derült ki igazán – tudatosan építi évtizedek óta önmagát, próbálja ki emberi és költői erejét új és új eszme- és versvilágok felépítésére… egyre pőrébb és csupaszabb, néhol szinte prózai versmondatokban, így idomulva a lét és a létezés groteszk abszurditásához, abszurd eszközökkel döbbentve rá minket, olvasóit, ez ő. Pedig – s ezt későbbi könyvei is bizonyítják, pl. A megtörtént jövő vagy A legenda hamuja, a Ki fehérlik vigyázzállásban – a dalnak, a személyes lírai hangnak is avatott mestere, csak éppen: Nem a vers írja a költőt, hanem Ő, a költő írja a verset…”

(Bella István laudációja a Berzsenyi-díj átvételekor, 1997)