Kovács András Ferenc: Provinciál’ rabszódia
„ha meglátja Édes Apám, megesmeri; most többet nem szóllhatok, csak annyit: hogy semmiből egy újj más világot teremtettem;
„ha meglátja Édes Apám, megesmeri;
most többet nem szóllhatok, csak annyit:
hogy semmiből egy újj más világot teremtettem;
mindaz, valamit eddig küldöttem,
csak kártyaház a toronyhoz képest.”
(Bolyai János – Bolyai Farkasnak, 1823. november 3-án)
Harsan tudós utókor,
Fújhatják kánonok –
A Kálvária sarkán
A ház bezárt, konok.
Ki várna itt csodára?
A Kőrösi Csoma
Sándor utcai házon
Sincs fölös cicoma.
Utcára néz a tűzfal,
Háttal fordult a ház –
Bolond Bolyai János
Istennek magyaráz.
A lét lassúbb halálnak
Heveny, kis függeléke –
Appendix gyúl az agyban,
De ennyi nyűg elég-e?
Szorong a geométer
Az Úrral egybezártan –
Mit ér a rab matézis,
Üdvtan, rögeszme, számtan?
Föltör még egy-egy gondolat,
Minden tételt felemleget…
Atyám, még száz új, más, csodás világ
Lehet mégis! De nem lehet.
Más tér elméletével
Utalnék itt ma én rád –
Én teremték tenéked
Műszférát, szimpla tréfát!
Nem mindegy, hogy ki mond ilyet!
Ő még nagyobbat mond, olyat!
Gubancos káoszban gurul
Kuszált galaxis-gombolyag…
Bolygóként, szűk szobában
Köröz Bolyai János –
Mit ér hitvány teremtés,
Ha közjója hiányos?
Hiába küszköd, érvel,
Lelkét is kiteszi –
Talán Isten sem érti,
Nem euklideszi.
A tér viszont (megírta volt
Gauss tató!) tulaj-
Donképpen összetákolt
Faúsztató tutaj,
Mely Szászrégenből indul,
S végállomása Zám –
Maros vizén a visszhang
Szórt hallomás, Hazám!
Itt kofapecsenyéhez
Pörkölnek karamellát –
Sárban, szekérnyomokban
Döcögnek paralellák…
Dühöng Bolyai János,
Tör-zúz, ráng egyedül –
Süppedt, sírkerti tájon
Gyűrt homály begyepül,
S az elsüvöltő végtelen
Sövénye sem terem fagyalt –
Ködös bogyókat sem növeszt
Többé, sem esztelen magyart.
Göttingában Gauss, vagy
Kazányban Lobacsevszkij?
Nem mindegy – megdögölni
A fátum hova csesz ki?
Itt semmi Bécs, se Bólya –
Túl közel van Domáld…
Nem kísért Európa –
Pár görbe fantom áld…
Csak temetőkert alján
Tengődhet egyedül –
Vitatkozik magával,
De főleg hegedül…
Remeg sötét öröklét,
Rezzenhet percre perc – ó,
Elzeng a sors, a rondó
Borzong… De persze Scherzo.
Hegedűje nyakában
Már-már egymáshoz érnek ében
Húrok boldog zenéknek
Álmatlan, átkos éjjelében.
Éjféltájt még kisétál…
Dúlt, nyughatatlan – ébren
Virraszt, mint láthatós rab
Túl láthatatlan térben…
Árnyékával bolyong el –
Csillagfényt ont ki rája
A képzelt téridőknek
Tág hipochondriája…
A Kálvária sarkán
Vak égbolt, néma fal –
Belül Bolyai János
Beszél, zenél, szaval.
Az Úr hallgatja – hallgat.
Mennyek résén kiles:
„Hát ez még mit akarhat?
Elég vidékies…”
Egy hibbant geométer
Az űrnek magyaráz –
Kozmoszra néz a tűzfal,
Háttal fordult a ház.
