Egy barátom azt mondta nekem, mikor összejöttünk kettesben a kocsmában:
– Miért nem leszel újságíró?
Erre először elmosolyodtam. Majd ittam a sörből egy nagyot s azt mondtam:
– Azt hiszed, nem elég nekem a magam írásával foglalkoznom? Minek foglalkozzak mások írásának szerkesztésével?
– Ez igaz – mondta –, én se vagyok újságíró.
– Hát akkor meg? Különben sincs hozzá végzettségem.
– Csak lenne rendes kereseted!
– Én tudom hogy van egy újságíró barátod.
– Na és? Arra gondoltam, megmutathatnád neki a verseimet meg a novelláimat. Laci erre hallgatott s úgy ivott a sörből.
– Azt szeretnéd, ha segítene a megjelenésben?
– Úgy-úgy… rátapintottál a lényegre.
– Jó, majd megmutatom neki, de először azokat add nekem!
– Persze!
Így elbúcsúztunk azzal, hogy majd nekiadom a verseimet és a novelláimat s ő majd továbbítja egy bizonyos Jenőnek. Úgy lett. Minden jó kéziratomat odaadtam Lacinak s megígérte – majd megmutatja Jenőnek. Telt az idő, múltak a napok, s se Laci, se Jenő nem jelentkezett.
Rácsörögtem telefonon Lacira. Azt mondta a mobilon, hogy csak egy novellát tud közölni, de azt is internetes lapba javasolja. Na erre igazán dühös lettem. Miért? – gondoltam. Majd találkoztam Jenővel is s azt mondta – túlságosan a régiek stílusában írok. Ezt érezte ki a versekből s főleg a novellákból.
– Nem ez kell a mai irodalomnak – mondta.
Elmagyaráztam neki – én önkifezezésből írok, nem egy lap kedvéért.
– Ez a baj – mondta.
Mert a történeteimre nem kíváncsiak a lapok.
– Jó! – mondtam – az internetes megjelenést átgondolom.
– Ahogy akarod, bár azt magad is felteheted!
Bólogattam. Ez a Jenő nekem már első pillantásra feltűnt. Soha nem lesz olyan jó barátom, mint Laci. Ezek a szerkesztők, újságírók túl sokat képzelnek magukról, el sem tudják képzelni, milyen a szabadúszó írói státusz. Amikor az ember ráér s különben sincs annyi barátja. Azt, hogy milyen a munkanélküli élet. Tudom – újságírónak lenni sem könnyű, de munkanélküli íróként tengetni az életet még nehezebb, s mondhatom – rosszabb!
Nemsokára találkoztam Lacival s mindent elmeséltem neki Jenővel kapcsolatban.
– Sajnálom, hogy az írásaid nem ütötték meg azt a bizonyos mércét...!
– Milyen mércéről beszélsz te? Azt, amit ő internetes megjelenésnek ígért, simán elfogadja egy gyengébb kézzelfogható folyóirat!
– Akkor mi a bajod?
– Csak az, hogy a többi írásom nem tetszett neki!
– Sajnálom, én nem vagyok szerkesztő, de azért én vele barát maradok.
– Maradj csak! Ne érts félre!
Éppen az utcán beszélgettünk – mondta –, de holnap dolgoznia kell és most fáradt.
Én is az voltam, de inkább lelkileg. Próbáltam otthon olyan novellát írni, amelyik Jenő lapjának megfelel. Ám amikor a második próbálkozásomat is elutasította, bosszúból vagy dühből azt mondtam neki telefonon:
– Az az írás, amit internetre javasoltál, meg fog jelenni egy lapban.
Lecsapta a telefont. Én meg hoztam az italboltból egy pezsgőt s magányosan iszogattam Händel zenéje mellett, miközben a szívem mélyén nevettem az egészen.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
