História alulnézetből, avagy Múltidézés borpincében

Ruszton a szálloda kényelmi fokát is gólyákban mérik. A Fertő-tó partján díszelgő hotel háromgólyás.

Wenzel Robert a bemutatóteremben

Ruszton a szálloda kényelmi fokát is gólyákban mérik. A Fertő-tó partján díszelgő hotel háromgólyás. Persze, nem ezért lett a Sopron szomszédságában fekvő, burgenlandi település régi, belvárosi magja a világörökség része. De kétségtelenül az is vonzza a turistákat, hogy legalább harminc patinás barokk és reneszánsz épületen gólyafészek várja vissza tavaszról tavaszra ezeket a kedvelt vándormadarakat. Érkeznek is évszázados menetrend szerint, és ilyenkor, nyáron, számban megháromszorozódva, -négyszereződ-ve, kedvderítő látványt, vendégmarasztaló hangulatot kínálnak az amúgy is barátságos, kivételes szépségű városka látogatóinak. Az egykori Magyarország legkisebb szabad királyi városa, a régmúlt légkörét árasztó mai osztrák Rust épített öröksége és egyéb hagyományos kincsei mellett azért tud rengeteg érdeklődőt ide csalni, mert kitűnő nemes borai híressé váltak szerte a nagyvilágban. Nem véletlen, hogy a földgolyó első német nyelvű borakadémiája itt létesült 1989-ben. És azon sincs mit csodálkozni, hogy aki már kóstolta a gyümölcsös, mézes, fűszeres ízű, igazi ruszti nedűt, az mindegyre visszajár újra megízlelni. Sőt, tartalékként vásárol is magának belőle hazavitelre. Gyakori, hogy targoncával hordják ki a tehetősebb vásárló kocsijába a Mária királyné 1524-ben kiadott engedélyével, koronás R márkajelzéssel ellátott palackokat. Van miből válogatni, hiszen szinte mindenik tősgyökeres polgárcsalád több évszázados tradíciót folytat, hozzáértő, szenvedélyes borosgazda. Alig van olyan eredeti, a helyi architektúra jegyeit gondosan őrző, állagában megújult polgárház, ahol a címeres kapuk ne azt sugallnák: lépj be bátran, itt szívesen látnak, szem, száj örömét leli a tágas udvaron! A szemlélődő lépten-nyomon megbizonyosodhat, a rusztiak alaposan felkészültek a szívélyes vendégfogadásra, borkóstolóra, amit sokfelé finom falatokkal is lehet tetézni, ha a vendég úgy kívánja.

Wenzel Roberték otthona

Nem sokban különbözik a fő utca többi, virággal övezett, impozáns épületétől. A belépésre késztető többlet az lehet, hogy a gazda úgy beszéli a magyart, akárha az anyanyelve lenne. Ma már aligha él még egy olyan hozzá hasonló, régi gyökerű helybeli a burgenlandi halászvárosban, aki német ajkúként annyira magyar érzelmű és műveltségű lenne, mint ő. Ezt a mélyről fakadó sajátosságát a magyar média időről időre újra felfedezi és népszerűsíti is. A személyes találkozás nyújtotta élményt azonban egy aránylag rövid írásban megközelítően se lehet visszaadni. A 82 évesen is rendkívül agilis borász közvetlensége, derűje, szakértelme lenyűgöző. Egyszerre vendégszerető házigazda, szellemes mesélő, tájékozott helytörténész, kulturális kuriózumok tudója. Élvezettel magyaráz, enyhe kezdeti németes akcentusa percek alatt eltűnik, ízesen, színesen idéz fel múltbeli, mai eseményeket, történeteket, akárha mindig Arany és Petőfi nyelvén beszélne. – Erre apámtól, Wenzel Ladislaustól, a térség népszerű „tárogatós Laci bácsijától” kaptam az indíttatást, aki egész életében a magyar versek és dalok szerelmese volt – mondja. – Rendkívüli egyéniség volt. Virtuóz muzsikus és megszállott nótagyűjtő. Mindenki kedvelte, tisztelte. Egy ideig Sopronban élt, a Széchenyi Gimnáziumban tanult. Nagyapám jogászként dolgozott az ottani városházán, majd rendőrkapitány is volt. Én is Sopronban születtem, de aztán a történelem közbeszólt. Amikor a ruszti gazdaságunk végveszélybe került, apám átjött ide, újjáépítette, lábra állította a családi borászatot. Modernebb szemléletet vezetett be, abban a gazdaságilag nehéz időben palackozni kezdte a bort, úgy kifizetődőbb volt a borászkodás, kelendőbb lett a ruszti aszú, a híres Ruster Ausbruch és a többi borkülönlegesség, amit az I. világháborúig elsősorban a soproni borkereskedők vittek Svájcba, Észak-Németországba, Európa távolabbi vidékeire is. A külföldiek később kezdtek el ide járni. Ebben apámnak nagy szerepe volt. Hírével, közkedveltségével, vidámságával, tárogatójátékával sok kuncsaftot ide csalogatott, s nálunk ez tekinthető a borturizmus kezdeti időszakának. 95 évesen hunyt el 1997-ben, és még mostanában is kérdezgetnek róla egyes vendégek. Persze a borok minősége se okozhatott senkinek csalódást. Erre tapasztalt szőlősgazdaként ő is nagyon ügyelt, és mi, a munkája folytatói is, ehhez tartjuk magunkat. A WL cégjelű palackokban csakis finom, minőségi bor lehet. Hatvan éves volt, amikor kijelentette, átadja a stafétabotot, attól kezdve, ha hozzá fordultak, azt hangoztatta:

„Wenzel úr a fiam, én csak a Laci bácsi vagyok.”

Leplezetlen büszkeséggel beszél az édesapjáról Wenzel úr, számtalan ismerősének immár maga is Róbert „bácsi”, egy fotót is átnyújt róla. A képeslap hátoldalán tiszta, gyakorlott magyar kézírással a legfontosabb tudnivalók az „öregúrról”, aki a Szabad Európa Rádióban is fellépett egykoron. Robert Wenzel magyar tudása különben annak a civil, családi intézményrendszernek köszönhető, amely főleg nagy Magyarország idején virágzott, de a két világháború között is működött. Cseregyerekprogramnak nevezték, lényege, hogy a ruszti gyermekeket magyar falvakba vitték magyar szóra, az ottaniak pedig Rusztra érkeztek németet tanulni. A II. világháború ennek is véget vetett, de a világégés befejezte után pár évig Burgenlandnál még nyitott maradt a határ, a szovjetek tekintettel voltak a rokoni kapcsolatokra és a földtulajdoni viszonyokra, egy ideig még megengedték az átjárást a határon. 1946 és 48 között a tizenéves Róbert így került egy magyar családhoz, ahol tökéletesen elsajátította a magyar nyelvet. Azóta is rendszeresen olvas magyarul. Később, főleg a hatvanas években, többször volt a balatonboglári állami gazdaságban tapasztalatcserén, úgy gazdagította a szaktechnikumban szerzett borászati ismereteit. A szőlőgazdálkodást a maga során tőle átvevő fia, a 39 éves Michael Wenzel, akire szintén büszke, már főiskolai szinten vált szakemberré, számára Új-Zélandon adódott továbbképzési lehetőség. Burgenlandnak ezen a részén nincs magyar nyelvű oktatás, kihalóban a magyar szó. Ő viszont jelenleg a főiskolán heti három órában próbálja elsajátítani nyelvünket, olykor az édesapjával is gyakorol. Úgy érzi, szüksége van rá, hogy könnyebben tudjon kommunikálni a Magyarországról átjáró vendégmunkásokkal. Közös unszolásra nekünk, erdélyi vendégeknek is mond néhány üdvözlő mondatot magyarul. Egyébként

Erdély varázsszóként hatott,

amikor a házigazdával megismerkedtünk. Még nem járt nálunk, de sokat tud az itteni borvidékekről. A Küküllő menti, az enyedi, csombordi borokat hozza szóba. A bortudós költő, Csávossy György kétszer járt nála Ruszton, hívta viszontlátogatásra. Egy jobbágytelki fiatalember, aki nősüléssel került a környékre, jó ismerőse lett és megígérte, elhozza hozzánk. Felkeresik Kolozsvárt, Vásárhelyt, amelyről sokat hallhatott ifjabb soproni barátjától, a vásárhelyi származású Papp József keramikustól. A gernyeszegi kastélyra is kíváncsi. Az ismertebb erdélyi személyiségek közül egyébként az író, költő Király László látogatására is emlékszik Wenzel Robert. Szépfalusi István, bécsi evangélikus lelkész, a Bornemissza Péter Társaság alapítója kalauzolta el hozzájuk. Rengeteg vendég igyekezett valamiképpen megörökíteni, hogy megfordult Wenzeléknél. Az udvarról nyíló elegáns bemutatóterem fehérre meszelt, boltíves falait, plafonját aláírások, üzenetek lepik el, alig van már üres felület. Talán minden kontinenst képvisel itt valaki. Az igazán illusztris vendégek ebben a helyiségben is megkülönböztetett helyet kaptak, de lenn, a bormúzeumnak is beillő pincében még több dolog emlékeztet ittjártukra. Két név kiemelt figyelmet érdemel:

Habsburg Ottó és Henry Moore.

A kecsességet se nélkülöző, masszív, kétszintes családi ház az óváros más építményeihez és a városfalakhoz hasonlóan a törökdúlások, a mohácsi vész idején készült, később kiegészült, gazdasági épületet is ragasztottak hozzá. A szomszédos tűzfallal hosszan elnyúló, kövezett udvart fog közre. Fák, virágok, dús növényzet teszi otthonossá. Kis lugasban borkóstolásra alkalmas, kellemes pihenőhely, végig pedig minden zugban valamilyen eszköz, fémszerszám, kerámia, dísztárgy, In vino unitas (Borban az egység) feliratú falfestmény emlékeztet, hogy borászok hajlékában vendégeskedünk. 1647-től datálódik a családi borszakértelem. A hely szellemét a házfalba mélyesztve egy kődombormű is érzékelteti. – A nagy látogatottságú ruszti műemlék, a Halásztemplom mása ez, egy fiatal szobrászlegény csinálta apámnak – pontosít a házigazda. A pincében a későbbi mester több más munkája is látható. Nem csak ezek idéznek régmúltat, tükröznek jelent, sejtetnek jövőt. A lejárati részen egy ütött-kopott szűrőgép. Laci bácsi sokat használta, az 1920-as években még korszerűnek számított. A préssel is ugyanez a helyzet. Utóbb a modernizálás során villanyprést alkalmaztak. Kisebb méretű francia tölgyfahordók egymáson. Nem olyan hosszú életűek, mint a régi nagy hordók, mert vékony a dongájuk, könnyen tönkremennek. A méretes nedűtárolók egy másik ajtó mögött sorakoznak. Michael Wenzel a korszerű borászat híve, acélhordókban tárolja a borokat, a hátsó fertályban van az ő vinifikáló birodalma. Az apai elismerő szavak az üzemmérnök szakértelmét, céltudatosságát méltatják. Minden újdonsággal igyekszik lépést tartani. A korábban használt borcímkéket is felújíttatta formatervezővel. Wenzel Robert azonban nagyobb élvezettel vezet végig a többosztatú pince azon részein, ahol a palackozott gyűjtemények mellett kulturális, helytörténeti vagy személyes szférákat érintő különlegességekkel találkozhatunk. Már belépéskor megállít az eredeti rendeltetésétől rég megvált gerendaalakzat. Rajta krétával írt latin felirat. Fél évszázada került oda. Amerikai magyar emigránsok voltak Laci bácsinál, akik megkérdezték, milyen az életük túl az Óperencián. Akkor írta oda egyikük válaszként a máig megőrzött szöveget:

Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita

A „Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem olyan” szállóigévé lett olasz eredetű mondás mellett egy héberben, óperzsában jártas bécsi tudós feljegyzése díszeleg, gót betűs, német elmélkedés a borról. Aztán sűrűn váltják egymást a képek, grafikák, festmények, fotográfiák. Ósdi térképen nyomonkövethető a ruszti aszúbor néhai útvonala. Eljutott a Keleti-tengerig, Észtország, Svédország, a Hanza-városok sorakoznak rajta. Érdekesség egy régi pozsonyi levél és egy négy évszázadon át vezetett polgári krónika mása. A soproni Bruckner család írta generációkon át. Elsősorban szőlőtermesztéssel kapcsolatos eseményekről, az időjárásról, a termésről, emlékezetes évjáratokról szól. A törökdúlások idején kezdték el, aztán vége szakadt, a családban nem akadt folytatója. Az említett ifjú szobrász más reliefjei is megjelennek a pincében: soproni épületek, utcarészletek, helyi, környékbeli templomok. És van egy 1953-ban szintén általa megmintázott ritkaság, a római kori

Mithras-szentély mása.

Az eredeti művet egy perzsa légió katonái emelték a III. században a legyőzhetetlen napisten tiszteletére. A barlangszerűen kialakított szentély azt ábrázolja, amint a hős Mithras megöli a sötétséget és gonoszságot megtestesítő bikát. Évtizedekkel ezelőtt az osztrák–magyar határ közelében, Fertőrákoson felfedezett, megrongálódott műemléket helyreállították, de a „vasfüggöny” elzárta az ausztriai érdeklődők szeme elől. Itteni pincei változata ezért is kelthetett sokáig élénk érdeklődést. A későbbi történelmi korszakot a város szempontjából különösen fontos II. Lajos magyar király és felesége, Habsburg Mária portréjának reprodukciója képviseli. Lajos halála után ő birtokolta a vidéket, majd az egész szőlőterületet a ruszti katolikus egyház örökölte. Utóbb a helybeli polgárok, így például a Wenzelek, a Nattlok is földhöz jutottak.

A Habsburgok közül Ferenc József, Károly király, Zita királyné arcképét is itt találjuk, de a Wenzel családra mégiscsak Habsburg Ottó személyes jelenléte volt a legnagyobb hatással.

– Ottó főherceg hétszer járt a szüleimnél – mondja lelkesen Wenzel Robert. Inkább a vörös bort szerette. De lehet, hogy jobban kedvelte a politikát. Arról gyakran beszélgetett apámmal, aki elkötelezett Habsburg-barát volt. Nagyon tisztelte IV. Károlyt és feleségét, Zitát, akik nem akarták a 100 éve kitört I. világháborút, véget szerettek volna vetni a szörnyű pusztításnak. Habsburg Ottó nagyon okos ember volt, távolba látó politikus, apám igen sokra tartotta. A trónörökös hat nyelvet beszélt, de apámmal mindig magyarul társalgott. A Habsburg család más képviselői is megfordultak nálunk, császári, királyi ivadékok, többek közt a luxemburgi nagyherceg meg a lánya. Na és persze olyan világhírű egyéniségek is, akik a művészetben viselhetnének királyi rangot. Éppen 40 éve, hogy felkeresett minket a brit Henry Moore, aki korszakot teremtett a XX. század modern szobrászatában.

Fényképen is látható, amint apámmal beszélgetnek. Bécsi művészemberekkel jött, előtte megnézték a közeli Szentmargitbányán (St. Margarethen) a régi kőfejtőnél működő nemzetközi művésztelepet. Az ott rendezett szabadtéri játékok, zenei fesztiválok is hatalmas tömegeket vonzanak. Az idei nyár fő attrakciója a közkedvelt Verdi-opera, az Aida bemutatója. Nagyon sokan látogatják a település mellett létrehozott élményparkot is.

Ruszt is profitál ebből a turisztikai nyüzsgésből. A gazdasági, pénzügyi nehézségek ellenére is nagy a jó bor vonzereje. A „jó bornak nem kell cégér” mondás azonban ma már nem biztos, hogy helytálló. Szükség van reklámra. De meggyőző a sok díj, a számos aranyérem és más elismerés is, amelyeket italaik szereztek Wenzeléknek. Ezek is tekintélyes nagyságú teret követelnek maguknak a bemutatóteremben. Még beszédesebb a palackpince nyújtotta látvány. Felcímkézett üvegek százai hevernek a falak menti polcokon gondosan elrendezve, évszámmal, nevekkel ellátva. – Évjáratok szerint is lehet válogatni – világosít fel a házigazda. Családneveket is láthatnak. Ennek az a magyarázata, hogy vannak hűséges kuncsaftjaink, akiknek itt tároljuk, gondozzuk a kedvenc borait, a gyűjteményüket folyamatosan óborokkal gyarapítom. Alkalom adtán jönnek, elvisznek pár üveggel. Nekünk többletmunka, nincs is megfizetve, de ragaszkodunk egymáshoz. Svédországból például a Bergson, a Sten, a Björnson család vagy valamelyik családtag évente kétszer is eljön borért. Kirándulásként is élvezetes számukra egy-egy ilyen kiruccanás. Van, akivel negyedszázada vagyunk ilyen kapcsolatban. Fiaik, unokáik is megtanulják tisztelni Rusztot. Egyes látogatók a nagyon régi évjáratú palackokra vadásznak. Mi nem rendelkezünk különösebben öreg ritkaságokkal, a II. világháborúban az ide érkező orosz katonák minden borunkat megitták. Később elölről kellett kezdenünk mindent. Az 1957-es évjáratunk a legrégebbi. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy amit kínálunk, abban több évszázad tudása, szakértelme mellett a szívünk, lelkünk is benne van.