Hely kijelölve
A Zsil-völgyi Urikány szülötte, mégis Atyhában „őshonos”. Ismeri a székely ember lelkének rezdüléseit, de ezt olyan kiművelt nívón képes bemutatni, mint a kertész, aki nemes ágat olt be vad fába, hogy az minőségi, bő termést hozzon.
A Zsil-völgyi Urikány szülötte, mégis Atyhában „őshonos”. Ismeri a székely ember lelkének rezdüléseit, de ezt olyan kiművelt nívón képes bemutatni, mint a kertész, aki nemes ágat olt be vad fába, hogy az minőségi, bő termést hozzon. Simó Márton író, költő, publicista immár évek óta leheletfinom szenzora, érzékeny megfigyelője az udvarhelyszéki falvaknak, és nemcsak azoknak. Ezen táj „helyrajzi száma” nyugodtan beazonosítható Csíkban, Gyergyóban vagy éppen Háromszéken is. Annyira finoman reagál az őt, minket érintő jelekre, jelzésekre – miközben rögzíti, érzékeli is Székelyföld pulzusát –, hogy tanítani kellene, ha lehetne.
Udvarhely, a székely anyaváros az író jelenlegi lakóhelye, de egy percre sem felejti gyermekkora színhelyét, Atyhát. Úgy van vele, mint Mikes Kelemen Zágonnal. A „kényszerlakhely” nem teszi zárójelbe a valódi otthont, ahová gyökeret eresztett, szálait el sem vágta, ellenkezőleg: azokból táplálkozott, élt mindig is írói és emberi pályája során. Neki az a kijelölt hely*. (Nekem Ferenc Imre kilencvenes évekbeli, hétfői publicisztikái jutottak eszembe róla.) A publicisztikák 2011–2014 között íródtak az Udvarhelyi Híradó számára. Ebből az időszakból, erdélyi-székelyföldi közérzetünkről adnak tanulságos, sírós-nevetős keresztmetszetet. A szerző, akármennyire városon él, nem nyugszik bele urbánus mivoltába, szíve szakad meg a faluért, rajongásig szereti azt a rendet, értéket, egységet, természetközeli tisztaságot, átlátszó, egyértelmű emberséget, amit a falu jelent. A jelenségek és tendenciák, a lassan kiürülő székely faluvilág édes-keserű korképe s egyben biztató csodái is gondolkodásra, írásra késztetik a jó tollú írót. Szomorkás belenyugvás és bizakodó reménység hullámai mosódnak egybe egy-egy szellemi-lelki helyzetjelentésként, körképként is felfogható heti beszámolójában, de a tárca végére a redők kisimulnak, a zaj elül, a szebb jövő, ha gondolatban is, de felcsillan.
Lemenők (utódaink), skanzen, újgazdagok és elherdált múlt, gyermekkor, városiasodás, európai huzat – állandó visszatérő témái, melyek minduntalan foglalkoztatják. Érzékeli a korszakhatárt, a törésvonalat, amely a régi és új világrend között húzódik, s amelyet bőrünkön érzünk. Mégsem nyomasztóak ezek a heti karcolatok, tárcák, mert a székely tájnyelv jellegzetes fordulataival (sirül, csesztet, elment egyfelé, annak annyi, felazon, ugyanvalóst, bugyeláris, jó futamodásnyi stb.), a furfangos, leleményes oda- és elszólásaival, képeivel, a szája szélén bujkáló huncut humorral, könnyedén, tisztelettudóan és simogatóan szól az olvasóhoz. Kifinomult stilisztikájával tarkítja, élvezetes olvasmánnyá szelídíti a rideg tényeket.
A szerzőt alázat, szerénység, lényeglátás jellemzi. Szinte prófétai érzékkel láttat, sejtet meg összefüggéseket, mély felismeréseket. Töprengéseit megosztva kiderül: benne él, zsong a népéért, a faluért való törődés, fájdalom, az aggódás. A hagyományos paraszti életmód kellékei ott vannak a nyelve/tolla hegyén. Simó Mártonnak és korosztályának még ismerősek a falun használt szerszámok, a szúró- és vágóeszközök, szekértartozékok, amelyekkel apáinknak dolgozniuk, élniük kellett: szekerce, gyalu, kézi vonó, furdancs, kacor, bicska, eke szarva, fűrész, fejsze, balta, saroglya, fentő, vagy épp a fabot, amellyel rávágtak a csutakkal kínlódó fejsze fokára, vagy a cövekre, ha kerteltek. De évezredek alatt forrtak ki azok a szerszámok is, melyekkel őseink favillát, gereblyét, ásónyelet, szuszékot, padládát, fejőszéket, katonakuffert és koporsót faragtak...
Olyan jó megfürdeni ezekben a leírásokban. Szinte magam előtt látom szülőfalum gyerekkori házát, kertjét, csűrét, udvarát, pajtáját. Ahogyan a falusi foglalatosságok kitöltötték és átszőtték életünket, az évszakokat a maguk sajátos örömével, izgalmával, verejtékével. A szerzőt búcsúra menet lepik meg az emlékek. Mint írja, a magunk régvolt gyermekkora idéződik fel bennünk: régi ízek, a kenyérsütés, a frissen elrakott széna illata, a harmatos fűből szedett gyümölcs semmi máshoz nem hasonlítható zamata, a plébánia udvarán megejtett focizások utáni pihenés kedves emléke a diófa tövében, és az ötvenbanis fagyigombócok az „átkosból”, amelyről az hírlik, hogy annyira rossz. Rossz volt, nyilván hitvány volt, de még a falu világát vitte előre valami tehetetlenség...
Mostanra viszont a falvak mintha elvesztették volna önmegújító képességüket. Ő maga vallja be: furcsa didergés kínoz, és megszáll a félelem, hiszen én már nem ismerem ezeket a sokat tudó szerszámokat. Én már nem látom meg az útszéli fában a kútágast vagy a lőcsnek valót. Számomra nem kínálkozik a lombok közül a favilla... vagy az ostornyél – teszem hozzá. Én már nem jártam ki azt az iskolát, amely feljogosít és alkalmassá tesz arra, hogy túléljek és túlvigyek egyet s mást az utánam érkezőknek. Képzetlen vagyok, buta és puhány e dolgokhoz... – jegyzi meg szerényen. De legalább leírja, szóvá teszi, felsikolt a vész láttán: a világban, körülöttünk viszont bűzlik a közöny, áttör mindenen – mint betonon a pitypang – „mire a kakas megszólalna”.
A könyvvé szerkesztett publicisztikagyűjtemény mégis a helytállásról tanúskodik. Elgondolkodtató egyház- és világtörténelmi kitérői nemcsak felvezetésül szolgálnak, inkább a témák napi aktualitásai jelentenek alibit, hogy néha megeressze pennáját, és fel-felvillantsa lenyűgöző műveltségét. Mindezt szerényen, naprakészen, ízes nyelven, élvezhető olvasmányként tálalva. Nemcsak láttat, de tenniakarásra is késztet, hiszen a küldetéstudat ragadós. Már a gyakorlatban is látszanak az eredmények. Elég egyet kibarangolni Atyhába. Sajátos mértéktartás, a jelzők, fordulatok vagy adatok és szükséges információk visszafogott adagolása jellemzik a könyvet, ami külön publicisztikai erény.
A szocialista fénykorszak, fogyasztói társadalom ellentéte és dilemmái szembeötlőek, és egyiket sem érdemes visszasírni, sőt utóbbi most tombol javában. A publicista nemcsak a sorban állásokra vagy a városba ingázásokra emlékezik és emlékeztet, hanem a szénacsináló nyarak virágillatára, a ministráns gyerekkor focihangulatára is. Ezzel szemben a mai gyermek mit csinál egész nyáron a blokk előtt? Esetleg netezik vagy táblagépezik, s ősszel már szemüveg kell neki az első osztályban... Szép új világunkban viszont pont ez a ’60-as, ’70-es nemzedék kapta azon magát, hogy már a régi is eltűnőben, az újjal sem tud azonosulni. Gyermeke idegenül néz rá, lassan ő sem érti lájkolós, ájpodos lemenőit, pláne unokáit...
Simó Márton falun van a helyén. Ott érzi magát otthon. Nem riasztja el a kidőlt kerítések, az omladozó falak, a bedeszkázott ablakok látványa, mert lelki szemei előtt ez a falu él. Leírhatatlan kincseket rejteget magában, amelyek az övéi is. A környék falvait járva, észlelve a gondokat, felleltározva a még el nem adott-herdált értékeket, városi tömbházlakása ablakából is falura tekint. A város peremén is az atyhai hegyeket fürkészi. Hacsak lehet, minél több időt ott töltene. Nem csupán a régi élet illúzióját szeretné viszontlátni. Elfogultságnál messze több ez az érzés, nem pusztán az elvesztett paradicsom utáni vágy. Nem is nosztalgia. Inkább egyfajta várakozó, lesben álló, a lövésre kész vadász türelmetlen izomfeszülése, hogy léphessen, ugorhasson, ha beköszöntött a pillanat.
Számára a falu a kijelölt hely, ahol élni ma is szép. Sőt, csak ott érdemes.
A könyv nemcsak a tudatos és a jó érdekében kifejtett kitartó szellemi munka és józanság gyümölcse, de hiszem azt, irodalmi mércével is rangos alkotássá sikeredett. A benne foglalt, a későbbi időkbe és távolabbi vidékekre átszivárgó üzenet garantálja ezt.
sp
