Hangok odaátról

Sandbox, avagy homokozó – mindazok, akik járatosak különböző alternatív világokban, tudják, hogy ez a szó mást is jelent: olyan számítógépes játékot, amely hatalmas, nyitott, szabadon bebarangolható virtuális realitást kínál.

Jelenet az előadásból: (balról) László Csaba és Bokor Barna Fotó: Rab Zoltán

Sandbox, avagy homokozó – mindazok, akik járatosak különböző alternatív világokban, tudják, hogy ez a szó mást is jelent: olyan számítógépes játékot, amely hatalmas, nyitott, szabadon bebarangolható virtuális realitást kínál. A játékosnak nem kell egy előre megadott útvonalon haladnia, sem a játék menetét követnie: szabadon járhat-kelhet, ha kedve tartja, bekukkanthat egy képzeletbeli bolygó valamennyi kontinense összes városának megannyi házába. És amikor ehhez hasonló élmény a való, a nem virtuális világban ér bennünket, nos, az maradandóvá válik.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának legutóbbi előadása ilyen élményt nyújtott. Mintha egy virtuális sandbox-világ valamely házába, furcsa, sötét és kietlen zugába toppantunk volna hirtelen, ahol épp egy durva családi dráma zajlott. Ott voltunk, végignéztük, karnyújtásnyira ültünk, a szereplőkkel együtt olvadtunk bele a sötétségbe, mégsem tehettünk semmit. Észrevétlenek maradtunk, mint az árnyékok mögül leselkedő árnyak.

Jean-Baptiste Poquelin Molière méltán világhírű, Tartuffe című darabjáról van szó. Arról a műről, amely teljesen elrontotta a szerző, a király és az egyház közötti jó viszonyt, ugyanakkor halhatatlanná tette az írót és bátorságát. Arról a műről, amelyet leginkább hatalmas parókákban, „kosztümös filmek” mintájára visznek színre mindmáig, és amelyet legtöbbször vígjátékként aposztrofálnak, holott egyáltalán nem az. Nos, a marosvásárhelyi előadás felrúgta mindezen tradíciókat.

A stúdióelőadásként játszott produkciónak a színház nagytermének színpada adott otthont. A sandbox-élmény itt lengett körül először. A nézők az előcsarnokból sötét, zegzugos labirintuson keresztül érnek a szűkös széksorok fala által határolt játéktérre, fekete, a fejünk fölött sötétlő térbe érő falak közé. Szemben, keresztben hosszú, de viszonylag keskeny szoba, amelyből a nézőre merőlegesen folyosó nyílik. Jobboldalt ajtó. Ez az a tér, amelyben a homo ludens megmutatkozik. Majd elvész. Fekete, csillogó, sötét mikrokozmosz, valószínűtlen, mégis valóságos ellentéte a kinti világnak. Amelyben jelen vagyunk, de mégsem vagyunk jelen. A szereplők pedig felerősítik e groteszk valószerűtlenséget: Mariane, a ház urának, Orgonnak a lánya (Kádár Noémi) szerelmével, Valérral (Csíki Szabolcs) szerelmeskedik a sarokban, de a színen van Dorine, a társalkodónő (Gecse Ramóna), Flipot, a szolga (Korpos András), Lőrinc, Tartuffe szolgája (Bokor Barna) is, majd megérkezik a bigott Pernellné, a nagymama (Biluska Annamária) is, aki rögvest jelenetet rendez. Ebbe a bensőségesen kedves családi körbe érkezik Orgon, a háziúr (Bíró József): hatalmas keresztet ci-pel(tet). Ezen falra erősítendő kereszt a ház és az előadás további részében jelentős szerepet kap. Alig ér haza a férj, máris áll a bál, és kezdődik a hisztéria, a közismert történet: kiderül, hogy Orgon az általa befogadott, mélységesen vallásos, általa rajongva imádott Tartuffe-höz (László Csaba) kívánja adni az előzőleg Valérnak ígért Mariane-t, a ház népe pedig összefog, hogy lebuktassa az ájtatosságba áztatott bájgúnárt, aki – magabiztosságának tetőpontján – megpróbálja elcsábítani Orgon feleségét, Elmirát (Varga Andrea). De amikor sikerrel járnak, Tartuffe kidobatja őket a saját házukból, amelyet egyik eszement pillanatában Orgon ráíratott. Egy régi összeesküvés dokumentumaival pedig börtönbe is akarja záratni jóakaróját, amikor Deus ex machina a király közbeszól, és jóra fordul minden. A sztori egyszerű és valóban közismert, a színpadi megjelenítés természetesen mindig egyedi, e legutóbbi, vásárhelyi koncepció pedig különösen az.

Olyannyira egységes, zárt és részleteiben tökéletes harmóniát alkotó játékteret sikerült létrehozni, amely szinte kitaszítja magából a külvilágot. Itt minden sötét, a sötétben pedig sejtelmes fények és árnyékok váltják egymást. A szereplők jelmezei szint-úgy. Mai cuccokban vannak, de minden ruhadarab vörös, fehér vagy fekete. Nincs paróka, de van jelzett maszk: a fehér púder az arcokon, amely a tar Orgonból szinte valódi Nosferatut varázsol. Ez az a ház, amely olyan, mint egy dioráma, mint egy marionettszínház, amelyben az egyik bábu – Tartuffe – húzogatja a szálakat. Apró játékok, gesztusok jelzik a szereplők közötti kapcsolatokat, de az rögtön kiderül: itt szinte mindenki idegbeteg. Különösen Orgon gátlások által fojtogatott fia, Damis (Bartha László Zsolt). A látványvilágában igen erős kezdés ellenére darabosan, vontatottan indul az előadás, de Tartuffe érkezésekor felpörög a produkció és olyan tébolyda veszi kezdetét, amelyet ritkán láthatunk. Tartuffe sunyi, megalkuvó, ájtatos és kisfiús pofázmányai éles ellenétben állnak Orgon nagy, melák bambaságával, kölcsönös sírógörcseik kevésbé nevettetőek, mint inkább undorítóak, hitben való egymásra találásuk felszínessége a Holdról is látható. Körülöttük pedig fut a világ, megalázott gyermekek, tönkretett családi béke, hiába ordítozó társalkodónő, borba (nem csak porba) tiport feleség – semmi sem számít. Mindennek tökéletes keretet ad az említett színpadi világ, az illúzió maradéktalan hitelességéért pedig a jól felépített koncepció, jelenetsorok és gesztusok, helyzet- és jellemkomikum felel. Az olyan játékokat, mint Dorine kisördögi csábítási próbálkozássorozata, Damis bujkálásai a szellőzőrendszerben, a rózsaszín öltönybe bújt, görkorcsolyázó végrehajtó (Galló Ernő), avagy Mariane és Valér tinis sértődöttsége, igen jól ellentétezik azon, ősi vadságot, primitívséget, lelki terrort, ordító és tomboló családapákat, intelligens sarlatánokat megidéző jelenetek, mint a családi vacsora a tányért a falhoz vágó Orgonnal, Tartuffe kétértelmű színvallása, avagy a produkció talán legerősebb jelenete, a csaló csábítási akciója, amely szinte plasztikusan szemlélteti egyrészt Elmira kiszolgáltatottságát és áldozatkészségét, másrészt a mániákus pszichopata győzelmi pillanatát. Amelyet egy szimbolikus keresztre feszítés követ. Mindez sötétben, árnyékok között, mintha kriptában, siralomházban ülnénk.

Keresztes Attila rendezése egy újszerű, stílusos, a maga egyediségében ízléses és hiteles előadást eredményezett, amely egy szinte virtuális világba vezetett minket. Önmaga részleteiben harmonikus, a külvilágtól élesen elütő mikrokozmoszba csöppentünk, amelynek ezen kettőssége és olyan elidegenítő hatásai, mint például a végig finoman hallható és őrületbe kergető zongoramuzsika, bevontak a színpadi körforgásba, de ki is rekesztettek abból. Zegzugos utakon tereltek be minket a kriptába, majd tereltek ki onnan. Egy kis részünk azonban a sötétben ragadt, abban a párhuzamos univerzumban, amelyben ezúttal is önmagunk torz arcvonásaira ismerünk.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Molière: Tartuffe. BILUSKA ANNAMÁRIA, BÍRÓ JÓZSEF m.v., VARGA ANDREA, BARTHA LÁSZLÓ ZSOLT, KÁDÁR NOÉMI, CSÍKI SZABOLCS, BOKOR BARNA és LÁSZLÓ CSABA (kettős szereposztás, Tartuffe-öt és szolgáját felváltja játsszák), GECSE RAMÓNA, GALLÓ ERNŐ, VARGA BALÁZS, KORPOS ANDRÁS. Díszlet: FODOR VIOLA. Jelmez és styling: BIANCA IMLEDA JEREMIAS. Zene: BOROS CSABA. Rendezőasszisztens: KERESZTES FRANCISKA. Ügyelő: VAJDA GYÖRGY. Súgó: FERENCZI TÓTH KATALIN. Rendező: KERESZTES ATTILA.