szerda, február 21, 2018

Elszólás?

Csütörtöki kimenő

Donald Trump a közép- és dél-amerikai bevándorlók eredetországairól beszélve „pöcegödör országoknak” (shithole) nevezte a szegénység országait. Tette, mert elnök, észak-amerikai, nem demokrata és mert kőgazdag. Persze nem maradt az ügy szó nélkül, hiszen odaát a dolgok már csak ilyenek: nyilvánosak, titokban nem tarthatók. Kommentárok millióit vonta maga után. És nem éppen a leghízelgőbbeket. Támadásokat a Fehér Ház ellen. Az elnök washingtoni szállodájának homlokzatára fénnyel írták ki azt, aminek ő nevezte a szegény országokat. A pöcegödör tulajdonosa a pöce. 

Persze az ellenzék sem hagyta szó nélkül. Azonnal fogást talált az elnökön, azonnal a Facebookon vagy Twitteren, illetve más, most meg nem nevezett e-kucifántokon vitriolos támadást intézett ellene. A republikánus párt összezárt mögötte. Nem mindenki.

Nálunk, nálatok, náluk, a centenároknál (görögös kiejtéssel a kentauroknál) akadt egy Básta elvtárs képű, egy Brezsnyev elvtársra emlékeztető agg szekus, aki tesz egy kijelentést a tévé nyilvánossága előtt, akasztással fenyeget meg egy népes csoportot, mert autonómiát szeretne, és ehhez már zászlaja is van, amit nem csupán alkalomadtán függeszt ki. Ez a csoport nem bevándorló, bizonyos ideje már jól begyökerezett, úgy ezerszáz és valahány tavasza, épített országot és országrészt stb. Hogy olykor pöcegödörnek érzi a politikát, amelybe őt taszítani akarják, arról kevésbé tehet.

Nem, Básta elvtárs nem kér bocsánatot, követe a grammatika eszközeivel akarja bizonyítani, hogy Brezsnyev elvtárs a szólás mámorában vagy másnaposságában a levitációra gondolt. Levitáció mint levitézlés. A miniszterek elnöke, a kormány feje ezt tette. Szemünkben. Szemetekben, szemükben? Korántsem.

A hazai média, hogy csak a helyi Szabad Pöccentésre utaljak, ünnepel. Bátornak és őszintének nevezi hősét. Speciel a második jelzővel egyet is érthetünk. Nem volt elszólás. A szabados tudatalatti feltörése. Miként a tűzhányó is előbb csak füstölög, és hamut, köveket (lapilli) dobál ki, akként várható az igazi kitörés majd a centenárium számos mozzanatában. (Bár ne lenne igazam.) Kivételek vannak: egyetemi katedrákon, elszigetelődött kis mozgalmakban. 

Holott a nagy példaképek a németek és franciák, sőt a magyarok és olaszok is együtt tudnak emlékezni a száz évvel ezelőtti világháborúra. Most barátsággal közösen emlékeznek, durvaság és sértések nélkül. Ők már csak ilyen gyengék, finomkodók… demokraták.

Bezzeg a hazai ellenzék, a szociáldemokrácokat eltávolítani, lenullázni igyekvő liberálisok és egyéb kisbolygók egy pillantig sem láttak Básta elvtárs tudatalattijának tévés felbuggyanásában kitűnő alkalmat a kompromittálásra. Senki fel nem szólalt, nem ítélte el. Nem nyújtott be bizalmatlansági indítványt. Tapsikolt titokban, magánrománként, transzszilvánul. Vagy hallgatott gyáván. A józan hangokat elnyomta a centenárium gőgje. Aki ellene szól, azt kiküldik az osztályból. A politikai osztályból.

Az amerikaiak tudatába – az amerikai demokráciába – belefér a nemzeti önkép árnyoldalainak bemutatása is. A szegregáció, a fehér vagy fekete rasszizmus, az indiánirtás bevallása. Elismerik, hogy eleik tették.

Nálunk magyarkérdésben, Székelyföld- és autonómiakérdésben nincs román parlamenti ellenzék. Ez – úgy tűnik – a nemzeti minimum.