Elekes Ferenc két könyvéről

• 2014-06-27 13:55:17

2013 jó év volt, mondaná a gazdaember, ha valóban jó volt a termés. Az íróember sem fukarkodhat ezt megállapítani, ha két könyve jelenik meg ugyanabban az évben. Nem semmi.

2013 jó év volt, mondaná a gazdaember, ha valóban jó volt a termés. Az íróember sem fukarkodhat ezt megállapítani, ha két könyve jelenik meg ugyanabban az évben. Nem semmi. A 80-hoz közeledő marosvásárhelyi Elekes Ferencnek (sz. 1935, Siménfalva) sikeres éve volt a 2013-as, először az Útszéli szobraim című kisprózakötete, utána a Mediterrán sóhajtások verses kötete került olvasólámpa alá. Mindkettőt Bölöni Domokos szerkesztette, mindkettő saját kiadás, ami jól illusztrálja, hogy az állami paternalizmus jórészt megszűnt a kultúrában. A támogatható írások kiadási költségeit a szerzőnek kellett kigazdálkodnia, előteremtenie. Kibogozhatatlan, kiismerhetetlen lett az ilyen-olyan szubjektív ítészség tárgyilagosra beállított kiadói támogatás-szimpátia hínárzó útja, amelybe bárki belegabalyodhat, ha könyve kiadására adja a fejét, így az egyszerű alkotónak, a kapcsolati tőkehiátus elszenvedőjének, általánosabban fogalmazva a „közönséges” kultúracsinálónak, jelen esetben a „közönséges” tollforgatónak nem marad más hátra, mint felismerni a piac csínját-bínját, és egye fene, kiéhezi a megmutatkozást. Ezeket a gondolatokat nyilván Elekes könyvei élesztették fel bennem, oxigén a hamu alatti parázsnak. 2013-ban tehát, Elekes Ferenc íróasztaláról, saját költségen, összesen 435 oldal élvezhető olvasnivaló került kiadásra.

Miért élvezhető az, amit Elekes Ferenc csinál? Mert őszinte, célratörő, olvasható, és mindemellett vigyáz az olvasóra, hogy mértékkel fogyassza. Nem jár úgy az olvasó, mint ama prédikáló mollah Peseschkian egyik történetében, ahol a mollah, belépvén a terembe, hogy megtartsa beszédét, mindössze egyetlen istállómestert talált. A dilemmája az volt, hogy megtartsa-e a beszédét, vagy ne. Az istállómestertől kért igazítást. Az istállómester így szólt: ő bizony ha bemegy egy istállóba, és látja, hogy az összes ló elszökött, egy kivételével, bizony azt is megeteti-megitatja. A mollah elhatározta, hogy megtartja a beszédet. Az előadás végén elégedetten kérdezte az istállómestert az előadásról. A válasz így hangzott: „Mondtam már, hogy én egy egyszerű ember vagyok, aki az ilyesmihez nem sokat értek. És ha bemegyek az istállóba, és azt látom, hogy az összes ló elszökött, egyet kivéve, azt az egyet is meg fogom etetni. De azért az összes zabot, ami valamennyi lónak járt volna, nem adom oda neki.” Elekes mértékkel merítkezik, és töprengésre, emlékezésre késztet. Olyan irodalmat művel, amit szeretni lehet és utálni is, mert igaz. Nem akar túljárni az olvasó eszén, mert az olvasóhoz szól, a lefele csúszó középréteghez, olykor a lecsúszotthoz is. Egyszerűen beszél, de jár az esze kereke. Magával ragadnak ízes nyelvezetű karcolatai, amelyeket úgy fűz egybe, mintha egy hosszú novellát írna, de azért, hogy a rohanó idővel szembemenjen, kiszabja az olvasónak a két buszmegálló között elolvasható terjedelmet, ne kelljen szamárfüleket tűrni a lapokon. Prózakötete két ilyen novellakoszorút tartalmaz, az egyik bözödi tanárkodásának humoros emlékezete, a másik a mamával folytatott „beszélgetésben” kibontakozó életfilozófiája.

Verseskötete tartalmilag ez utóbbinak a meghosszabbodása, a novellaírás feszültségében földuzzadó eszmélkedések kicsapódásai, a poézis formanyelvén. Sallangmentes versbeszéde nem mellőzi a hagyományos költői eszközöket, helyenként szép pentaton sorokat rögzít, rímei természetességét az alig észrevehetőség jellemzi, nem a hivalkodás. „Aki barátom, / ha bánt se bánom./ Ki nem barátom, /s útjában állok, / annak kő vagyok,/ betörhet vélem / minden ablakot.” (A barátságról). Szatirikus-humora Sziveri Jánosra emlékeztet, vele teszi rokonná. Nem ágál verstani tudományával, sok helyütt nyoma sincs, de sok helyütt rábukkansz akaratlan. Nem is firtatom. Nem az a fontos számára, hogy a tanult kollégák kritikája hol szúrja szíven azért, mert műfajilag nehezen kanonizálható (a prózakötet) és verstanilag a verseskötet. Számára az olvasható és érthető irodalomcsinálás fontosabb, mint az akadémikus ködvárcizellálás. Nem modernkedik, de nagyon is mai. „Stollwerk-verseket ír a modern költő,/ azt hiszi, minden sora jó falat,/ míg kihámoznád, mit akar mondani,/ fölgyűl a papír a körmöd alatt.” (Modern). Végtére is az olvasó teszi íróvá az embert (ez áll a Kaláka című online szépirodalmi folyóirat logójában), és nem a kritika. Elekesnek vannak olvasói. Amit ő képvisel az erdélyi irodalom piacán, az az, hogy a publicisztika erényeit, azaz a jó publicisztika igazságát irodalmi ruhába bújtatja. Azért fogalmazok így, mert történeteiben csontig lerágja a húst, verseiből kidobja a régi divatú költői eszközöket, egyenesen beszél, a szemedbe néz. És van őszinte humor, és van népi elköteleződés, és úgy szereti Marosvásárhelyt, hogy el nem feledheti Siménfalvát vagy Bözödöt (Mikest parafrazálva), és úgy politizál, hogy nem politizál, de láthatóvá teszi, hogy fáj az ostobaság, a szegénység, a kiszolgáltatottság. Vegyétek és egyétek, ezek vagyunk mi.

Elekes Ferencre tulajdonképpen akkor kezdtem figyelni, amikor közös fórumokon jelentünk meg verseinkkel. Abból az időből, amikor az Ifjúmunkást olvastam, csak a neve foszlányaira emlékszem. Írásaira nem. Valószínűleg azért, mert az újságírói műfajok sohasem vonzottak. Cseke Gábor azonban azt írja, hogy „írói tapasztalata következetesen két forrásból táplálkozott: szülőfaluja éltető erkölcsi hagyományaiból, illetve ország- és világjárásai tanulságaiból.” Így van, ezt lehet érezni Elekest olvasván. Nos, ami ebben a két könyvecskében benne van, az már az újságíróvénában kifejlődött szépírói megmutatkozás. Árnyékban meglépett-lépkedett munkásság áll mögötte, de újfent a fényre kívánkozott. „Az égvilágon a minden,/ s a semmi az égvilágon/ ott fönn és itt lenn,/ rokonok valamilyen ágon./ Mit hoz a szél s mit visz el,/ marad-e lábnyom?/ Piciny pecsétet csak visel,/ amit az idő rányom ...” (Filozófia).

Így legyen! 

1 Marosvásárhely, 2013, a magánkiadást a költő felesége, Szentpétery Piroska támogatta

2 Marosvásárhely, 2013, KorkéP könyvek, a magánkiadás a FERIFORMA blog kedvelőinek egy csoportja támogatta

3 Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár, Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 207. oldal

4 Cseke Gábor: Néhány szó a szerzőről és az ő könyvéről. In. Elekes Ferenc: Útszéli szobraim, 309. oldal.

Albert-Lőrincz Márton