A cirkusz kertje

• 2014-05-16 12:35:51

• Kaáli Nagy Botond

Történetei alapján Rossini és Mozart is írt operát, a világszínpadi bemutatók sorában pedig a Marosvásárhelyi Állami Színház Tompa Miklós Társulatának premierje a legutóbbi.

Gecse Ramóna és Galló Ernő jelenete (Fotó: Rab Zoltán)

Figaro – a név világszerte közismertté vált, és nem véletlenül. Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais 1775-ben, illetve 1778-ban írt vígjátékainak – A sevillai borbélynak és a Figaro házasságának – hőse a commedia dell'arte ravasz szolgafiguráinak méltó utóda, a kisemberi rafinéria megtestesítője, aki furfangban nem szenved hiányt, ha arról van szó, hogy megvédje saját, illetve szerettei becsületét. Vagy épp elárulja azt. Mégis pozitív figura, aki hamar a néző (és olvasó) szívébe lopja magát, élre menő logikai játékai gondosan tervezett káoszt fakasztanak, amelyből nincs más kiút, csak a színpadi összeroskadás és a nézőtéri nevetés. Történetei alapján Rossini és Mozart is írt operát, a világszínpadi bemutatók sorában pedig a Marosvásárhelyi Állami Színház Tompa Miklós Társulatának premierje a legutóbbi.

A Keresztes Attila által rendezett produkció a Figaro házassága című vígjátékon (valamint Mozart operáján) alapszik, címe egyszerűen: Figaro. Már nem Sevillában, hanem a „negatív” főhős, Almaviva gróf, Andalúzia tartományi főbírája (Bokor Barna) kastélyában vagyunk. Itt készül egybekelni Figaro, a gróf inasa, a kastély várnagya (Galló Ernő) és szerelme, Suzanne, a grófnő első komornája (Gecse Ramóna). A mű az első éjszaka kegyúri jogának betartása és be nem tartása körül forog, amely – mint várható – fergeteges kavarodást idéz elő. A főúrnak akkoriban kijárt, hogy a nászéjszakát a férj ifjú feleségével hálja el, amely természetesen nem okozott felhőtlen örömöt az egybekelőknek. Ezen hagyomány és a mellé társuló negatív zöngék, illetve a kor arisztokráciájának viharos és semmit sem kímélő kifigurázása miatt Beaumarchais vígjátékát hosszú éveken át betiltották. Almaviva gróf lemond e jogról, de esze ágában sincs ígéretét betartani. Ez hamar kiderül – és a kastély népe összefog, hogy megleckéztesse hamis főurát. Figaro sikerrel jár: fondorlatainak köszönhetően a szerelmesek kegyúri szégyenfolt nélkül kelhetnek egybe, a grófnak megbocsátanak és következik boldog aranykor.

A marosvásárhelyi előadás ez esetben nem kíván aktualizálni, és jól teszi. Mit is alakíthatnánk napra késszé egy olyan vígjáték esetében, amely a már évszázadok óta nem létező, és Erdélyben egykoron sem túl divatos szokásjog körül forog? A Tompa Miklós Társulat produkciója egy háromszáz éves történet lencséjén keresztül kíván felhőtlenül szórakoztatni. Persze, azért napjaink darabkáit fellelhetjük az előadásban, a részletek önmagukért beszélnek, és bizarrá, olykor groteszkké teszik a produkciót, amely ekképpen válik univerzálissá, és emelkedik felül a csupasz korrajz esetenként szűk határain. Olyan színpadi mikrokozmoszt láthatunk, amely önmagáért van, önmagáért szólal fel, amelyet – interaktivitása ellenére – kívülről nézünk, mint összekacsintó, leselkedő suhancok a női öltözőben.

A rendező és díszlettervezője (Fodor Viola) hófehér és világosszürke világot varázsol az ország talán legnagyobb színpadára. Almaviva gróf kastélyában járunk, a fehér, ablakok tagolta terek jelzik a szobákat, közöttük szabad rálátás nyílik a világoskék háttér előtti, ugyancsak hófehér fákkal teli kertre. Mindez csak az utolsó jelenetek során, az éjszakai cselszövés alatt változik: ekkor minden feketévé lesz, a falak élei és a ragyogó gyümölcsfák sötétlilában pompáznak, míg hátul láthatóvá válik a hatalmas telihold. A díszletek a barokk és rokokó korszakot idézik, majd megjelenik a Nyúl (László Csaba), akit a Tompa Miklós Társulat egy korábbi előadásából ugyanezen jelmezben ismerhetünk. Itt ő a narrátor, a clown és a lelkiismeret egy személyben. A beviharzó Figaróról lerí a heveny közösülhetnék, a kastély bohócként kifestett személyzetének legnagyobb örömére. És sorban megismerhetjük a szereplőket. Méltóságteljesen, cifra bajusszal, hollófeketében vonul be Almaviva gróf, akiről első megnyilatkozásai után azt hinnénk, hogy egy beteg goth állat, de hamar kiderül: csak beteg, nem állat. Almaviva és Figaro kettőse viszi előre leginkább az előadást, karaktereik egymás ellentétei és kiegészítői is egyben, párharcuk remek asszisztenseiként jelentkeznek a többiek: a cserfes és hirtelen haragú Suzanne, a gróf tiszteletreméltó, de kiszáradó neje (Nagy Dorottya), Antonio, a kastély részeges kertésze (Gáspárik Attila), az összes nőnemű lényre nyálban forgó ajkakkal bámuló és olykor támadó apród, Cherubin (Boros Csaba – ő egyébként az előadás zenéjének szerzője is), Marcellina, a házvezetőnő (Kilyén Ilka), Bartolo, a sevillai orvos (Ördög Miklós Levente), Bazilio, a grófnő fekete zenetanára (Tollas Gábor), Fanchette (Kádár Noémi, e. h.) és az írnok (Bányai Kelemen Barna). Keresztes Attila ötvözi Beaumarchais és Mozart műveit, és a vígjátékból, illetve operából létrehoz egy harmadikat: egy hol viharosan, hol keservesen nevető és nevettető, vitriollal megírt és játszott, néhol egészen groteszk produkciót, amely sikeres és meglepő elegye a vígjátéknak, a commedia dell'arténak, az operaparódiának és a rajzfilmnek. 16, 18 és 19+ éveseknek szóló jelenetek követik egymást (ez persze csak poén, a Nyúl hozza-viszi a figyelmeztető táblát), keveredik a cselszövés és a jelképes aktusok sorozata, megjelenik és a közönséghez szól az öltönyt öltött vezérigazgató, és olyan szójátékok követik egymást szédületes gyorsasággal, amelyek szemet nem hagynak szárazon (például az enyhén meleg Bazilio, azaz Buzilio, avagy a pórázon húzott Flexi esete, „aki” nem más, mint a flex, avagy a köszörűgép, amellyel a féltékenykedő Almaviva levágatja a zárat az ajtóról). Figaro csendes, rendes, visszahúzódó, érzékeny és rendkívül ravasz karakterét remekül egészíti ki Almaviva. Aki ismeri a méltán világhírű Madagaszkár című rajzfilm Julian királyát, egy egészséges asszociációval Almavivát is helyreteheti. A raccsoló, önimádó, mesterkélt és kellőképpen perverz karakter azonban szeretetre méltó – a nagyszerű humorérzéke, gyermekded cselszövései, hatalmas egója és gonoszkodásai mögött rejlő, jóságos szíve teszi esendővé. És ami esendő, az emberi. A commedia dell'arte egykori stíljére utal a karakterek felszíni egyszerűsége (de csak felszíni, mert itt a jó is rossz – lásd Figaro csábításait, és a rossz is jó – Almaviva ügyetlenkedései, majd bocsánatkérése a nála alacsonyabb rangú házanépétől), a cselszövések sora és a mozgalmas előadásmód. A mára és a társulat múltjára mutat az interaktivitás és a számos utalás a korábbi előadásokra és a bennük szereplő színművészekre. A barokk kort és a béna horrorfilmeket egyaránt idézik a nagyszerű jelmezek (Almaviva úgy néz ki, mint egy Drakula-karikatúra), az arcfestések, hajviseletek pedig jelzik: cirkuszban vagyunk, itt mindenki bohóc vagy bolond, döntse el a tisztelt néző, aki maga sem különb minálunk. A nagyszerű dramaturgiai munka, a színpadról áradó derű és az olykor a ripacskodás határán egyensúlyozó játék (amely szerencsére nem billen át) egyértelművé teszi: nem csak mi, a közösség, hanem az alkotók is nagyszerűen szórakoznak.

És ez a marosvásárhelyi Figaro lényege: a szórakoztatás. A mélyebb részek (például a per jelenete vagy a lelkiekben összetört Figaro monológja – Galló Ernő szinte észrevétlen harmóniával alakítja karakterét felületes szolgafigurából érző emberré) elgondolkodtatnak ugyan, de ösztönösen érezzük: most nem ez volt a cél. Hanem egy olyan produkció létrehozása, amely minőségi módon szórakoztat, amely nem fél összekeverni a barokk szokásvilágot a mai nyelvezettel, Mozart és Beaumarchais szereplőit a rajzfilmfigurákkal, a közönséget a színészekkel, a vezérigazgatót a kastély kertészével, és teszi mindezt olyan olajozottan, természetesen és harmonikusan, hogy egy teljesen új Figaro-világegyetemet hoz létre a színpadon. Egy érző, emberi, bűnökkel, büntetésekkel és feloldozással teli világot, amely összemossa az évszázadokat, és amelyben a nagybetűs Humor a világmindenség ura. Vivát! 

*

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Pierre Beumarchais: Figaro. Az előadás szereplői: Bokor Barna, Nagy Dorottya, Galló Ernő, Gecse Ramóna, Kilyén Ilka, Gáspárik Attila, Kádár Noémi, Boros Csaba, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor és Bányai Kelemen Barna. Zeneszerző: Boros Csaba, díszlettervező: Fodor Viola, jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Rendezte: Keresztes Attila.