Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2015-05-08 13:21:03
Vers, vers, ne hagyj el!
Csak most maradj meg.
Maradj, maradj itt.
Voltál te nékem kamasz-dicsőség,
szívdobogtató, vad kokain,
de légy ma minden, élet helyett élet,
már a téli holdfény inog a háztetőkön,
szél dudorász az utcacsatornán,
s úgy összeszűkül a világ köröttem,
úgy fintorognak rám a viszolygó tárgyak,
mint hajdan csecsemőkoromban,
amikor a sötétben hagytak,
rémek között, s kimentek a szobából.
Kiment a huszadik század a házból.
Az új évezred ismeretlen rémei között
mibe kapaszkodjunk, ha nem szerelmeinkbe?
Búcsúzkodás szaka, gyönyörű ősz,
bennem fájdalmat fájdalomra szősz.
Riadt sikoltozás a ködben:
útjavesztett vadlúdcsapat fölöttem.
S a dérütött mezőn, melyet maholnap
örökre elhagyok, kikericsek
születnek-haldokolnak,
baljós lila csillagzatok: hányattatást,
hajótörést mutatnak a szárnyas
és a szárnya-nincs utasnak...
Kéklő ezüstben ring felém a távol –
s bár túlfelől csodát kínál a part,
tudom, csak ide vágyom vissza majd
vándormadár lelkemmel, a halálból!
Jer vissza, eufóriám.