1989 – Szövegek Szimfóniája

25 éves a Látó. A folyóirat szerkesztősége három egymást követő esttel tette, teszi emlékezetessé az eseményt.

Főszerkesztők estéjén a marosvásárhelyi G Caféban 2014. december 11-én: (balról) Markó Béla, Kovács András Ferenc és Gálfalvi György Fotó: Karácsonyi Zsigmond

25 éves a Látó. A folyóirat szerkesztősége három egymást követő esttel tette, teszi emlékezetessé az eseményt. Csütörtökön és pénteken a marosvásárhelyi G Café vált jubileumi színhellyé, szombaton a Nemzeti Színház Kistermében adják át a Látó-nívódíjakat. Azt követően rendhagyó műsorszámmal lepik meg a közönséget: a születésnapra meghívott írók, költők, szerkesztők, újságírók, művészek alkalmi kórusa szólaltatja meg a „Szövegek Szimfóniáját”. Azokból az írásokból hangzanak el részletek és állnak össze harmonikus szószimfóniává, amelyeket az 1989. decemberi rendszerváltó esemény és az azóta eltelt időszak kapcsán fogalmaztak meg a szerzők. Láng Zsolt a szerkesztőség nevében kért tőlük „önvallomást, személyes elkalandozást, vérpontos tudósítást, tanulmányt, de akár ars poeticát vagy ars antipoeticát is, bármiféle műfajban és műfajtalanságban (1 és 1989 szó közötti terjedelemben)”. Negyvenegyen válaszoltak pozitívan a felkérésre, versben, prózában, párbeszédes formában sokféle írás mondja el mindazt, amit az olvasók is érezhetnek, gondolhatnak az így vagy úgy átélt negyedszázadról, az azóta folyamatosan változó életünkről. Ily módon állt össze a szokásosnál vaskosabb, 148 oldalas érdekes lapszám, amelyben ábécésorrendben követik egymást a honi és külföldi tollforgatók, ifjak és idősebbek, díjazott hírnevesek és szépreményű pályakezdők.

A „téma”, 1989 körüljárására megválaszolandó kérdéseket is ajánlott az ünnepi lapszámot gondozó szerkesztő. Érdemes sorolni: „Mit jelent ez a szám, mit jelent az az év? Milyen élményed kapcsolódik hozzá? Szerinted is meghatározó volt? Merre vezette az életünket? Mi lett volna, ha nincs? Hogyan élnénk most? Őszintébben beszélünk azóta? Másképp írunk? Milyen könyvek születnének ma, ha nem lett volna 1989? Milyen emberek élnének ma? Szerinted min múlott? Csoda volt, vagy ellenkezőleg: egyáltalán nem volt csoda? Mire emlékezünk, és mire nem? Mit kezdünk vele?” Mindannyian magunknak is feltehetnők, vagy talán már fel is tettük nemegyszer ezeket a kérdéseket vagy más hasonlókat. Sok írói felelet lényege már az írások címéből sejthető. Vannak válaszok, amelyek elolvasásuk után is talányosak maradnak. Egyesekkel egyetérthetünk, másokkal vitába szállhatunk. Olyan kép kerekedik ki a szövegmozaikból, amilyen a mai valóság és annak szellemi, érzelmi lenyomata: árnyalt, sokszínű, elnagyolt és részletező, rútságában is tetszetős, ellentmondásokkal telített, többféleképpen értelmezhető, és még ki tudja, mennyiféle jelző aggatható rá. Talán az is elég lesz figyelemkeltésre, ha ide illesztjük a XXV. évfolyam 12. számában szereplők névsorát: Balázs Imre József, Balla Zsófia, Bányai Éva, Barnás Ferenc, Csaplár Vilmos, Demény Péter, Dimény Lóránt, Esterházy Péter, Fekete Vince, Gálfalvi György, Győrfi Kata, Hatházi András, Jánk Károly, Karátson Endre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, Kiss Noémi, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Márton Evelin, Márton László, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Papp Attila Zsolt, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szijj Ferenc, Szilágyi-Gál Mihály, Szűcs László, Tamás Dénes, Tompa Andrea, Vallasek Júlia, Varga László Edgár, Vida Gábor, Visky András, Zoltán Gábor, Zuh Deodáth.