„Elvegyültem és kiváltam”

A költészet napját Marosszentgyörgyön is megünnepelték április 11-én, a római katolikus plébánia tanácstermében.  

Kedei Zoltán kollázsán a Lazics asztala baráti társaság tagjai

 

 A költészet napját Marosszentgyörgyön is megünnepelték április 11-én, a római katolikus plébánia tanácstermében. József Attila születésének 110., Márai Sándor születésének 115. évfordulóján az Elvegyültem és kiváltam mottóval meghirdetett rendezvény házigazdája Baricz Lajos plébános-költő volt. Megnyitójában felolvasta Czegő Zoltán A magyar költészet napján című írását. Székely Szabó Zoltán színész, író, műsorvezető üdvözölte a közönséget József Attila Kész a leltár című versével, ezt követően a meghívott szerzők tárták gondolataikat a népes hallgatóság elé, majd felolvastak: Kamenitzky Antal, Márton Károly, Demeter Attila, Csata Ernő, Székely-Benczédi Endre, Komán János, Kedei Zoltán, Kuti Csongor, Ambrus Lajos, Baricz Lajos, Bölöni Domokos, Nagy József Levente, Albert-Lőrincz Márton, Hadnagy József, Nagy Attila, Székely Szabó Zoltán.

Pataki Ágnes műkedvelő versmondó Székely János Békák című költeményét szavalta el. Lovász Ágota és férje, Demeter Attila, a szászrégeni Titán gitárosa megzenésített verseket adott elő. Az estet a Simon Kinga vezette Jubilate Deo ifjúsági vokál-hang-szeres együttes rövid műsora zárta.  

 

****

Czegő Zoltán:

A magyar költészet napján

(Részlet)

József Attila is azon költőink közé tartozik, akiknek költészetét rostálva, cenzúrázva adták olvasó felnőttek és diákok kezébe. De hagynám is szívesen a magunk úton és útfélen megrostált igazát, szaladjunk vissza tán Janus Pannoniusig, Balassi Bálintig – maradhatunk a bölcső közelében is, ha nagyon fáj már az Esztergom ostrománál elesett Balassi szépséges lírája.

Dsida Jenőnk sem halt bele a cenzúrába, a szép, nagy és magyar szíve vitte el. Azt azonban lírai magasságokba emelt s emelkedő ünnepeinken se feledjük, hogy Dsida Psalmus Hungaricus című, emelkedett ódája röptette világgá: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”. Ezt a versét is kivágta a romániai cenzúra egykor a könyvéből.

Márai Sándor is ezen az ünnepi napon született, április 11-én. Azt az egyetemesen magyar fájdalmat élte maga is a nyugati idegenségben, amit Dsida élt román uralom alatt Kolozsváron. Márait a honvágy és egy „beidézett” puskagolyó emésztette el.

Ha a világ rigó lenne, elférne a kötényembe –, ez már Weöres Sándor világ-ölelgetése, annyi gyermek és anya, nagyanya örömére, ma is. Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni –, világítom a magyar költészet napjának az útját József Attila szócserés, kölcsönvett dudás versével. Míg lesz világ és virág, szép szeretetben mindig virággal és lírával fordulunk a szépségekhez. Ez az élet rendje, még akkor is, ha posztmodernek és posztköltők lúgozni próbálják a népi és nemzeti magyar vonást az áldott nemzeti imádságainkból – máig. Ha van szép szolgaság, akkor az a magyar költőé, aki nemzetében él, teremt. Érette és általa.

(Székely Hírmondó, 2015. 04.10.)

**** 

Albert-Lőrincz Márton

Hármas gyökérzettel

Én hármas gyökérzettel kapaszkodtam bele az életbe, és – Mikes Kelement parafrazálva – mindegyiket úgy megszerettem, hogy el nem felejthettem a többit.

CSÍKKARCFALVÁN a levegő oxigénje áramlott a tüdőmbe az elmúlt évszázad dereka táján, itt ordítottam először a világra, még amikor semmit sem tudtam sem róla, se magamról, és itt tanultam meg játékot játszani, és persze az anyanyelvet. 10 év az életemből.

GYERGYÓSZENTMIKLÓSON az érzelmek oxigénje áramlott be a szívembe, itt találkoztam barátokkal és szerelmekkel, itt tanultam meg szeretni és gyűlölni. Újabb 15 év az életemből.

MAROSVÁSÁRHELYEN a Vegyipari Kombinát füst-fertője áramlott sejtjeimbe, és itt megtanultam, hogy a kiszolgáltatottság és kitettség is lehet erőforrás, de amely végképp kialakította erdélyiség érzésemet, ami, ugye, kicsit másabb magyar közérzet, mint a csonka magyarországi életérzés. Újabb 38 év.

Közben egyre inkább belesodródtam az élet sűrűjébe, és egyre többször vállaltam a játékot. Kosztolányi szép tartású játékértelmezése szerint akartam játszani, játszani ahol lehetett, játszani, ahol kellett, játszani, ahol hagyták.

A harcot nem a frontok élvonalában vívtam meg, inkább küzdelemként a hátországban, és ez elég magyarázat arra, hogy soha sem tüntettek ki. NEM TŰNTEM KI!

Lírai szövegeket írtam és írok, amelyek közül itthoni és magyarországi irodalmi fórumokon publikáltam, publikálok.

Elvégeztem egy-két iskolát, dolgoztam kétkezi és értelmiségi munkát, tanultam és tanítottam. Ma is ezt teszem.

Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers.

Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán nevelkedtem, és nem hittem Hervaynak, akit szerettem, hogy semmim sincs, ami eleve adott, így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról: nincs küldetésem, nem verem a dobot.

**** 

Albert-Lőrincz Márton  

(Agresszióban)

(Búcsú Lászlóffy Csabától)

„Lassan elszivárgok” írtad még a múltkor,

mint a gyenge csermely, mely medrét keresi,

víz a sóhajkompon, hidak alá búvó,

aki bárhogy mélyül, örökké kevesli.

 

Ahogy elszivárog a forrástól kezdve

s férfiemberré lesz, sziklák testén törve,

medret váj magának, (ez lesz a börtöne),

bárka dagad rajta, magány marad benne.

 

S amíg Jób a parton (ő is egymagában)

elüldögélt ott, a víz folyását lesve,

sodrásában fájt az idő fürge teste.

 

Tebenned elégett Nagy Idő múlása:

„víz vagyunk”, azt írtad, időnk sodrásában,

medrünket mélyítve lecsorgunk, tengerbe. 　

2015. április 16.

***

Kuti Csongor

Az ég korlátain

Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. Rendes kötetem sincsen, olyan kézzelfogható, igazi papírból, csak digitálisan: csupa 0 meg 1, és ezekből álltak össze szavak, mondatok, sorok. Írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől. Az én tapasztalatom tehát nem releváns tapasztalat: kérem, fogadjanak fenntartással.

Hiszek egy mondatban, a mindenható szavakban, álomnak és valóságnak teremtőiben.

És a gondolatban, az ő egyszülött fiában, aki fogantatott a szerzőben, született az olvasóban, szenvedett a kritikusok alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, gyönyörűszép szívén halált hozó fű termett, harmadnapon fölment a mennybe, ott ül a mindenható anyanyelv jobbján, rejtelmek, ha zengenek őrt áll, mint mesében.

Hiszek a lelkes kövekben, a napban, mely nélkül nincs élet. Hiszem a lidérces messze fényt. Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének. Pont.

Ülök az ég korlátain,

mint elítélt fegyenc.

****

Hadnagy József

Ars poetica

A költészet az önkifejezés legmagasabban szervezett formája, jóllehet a tudatos és tudattalan, a fent és a lent, a kimondható és kimondhatatlan, hasznos és hiábavaló, sötétség és fény, némaság és csönd, figyelés és hallás, nézés és látás, érzés és ráérzés, megfogható és megfoghatatlan határvonalán jön létre. Kút, amelynek forrása a tudatalatti, vödre a tudatosan használt, sajátosan egyedi nyelvi képződmények. Mélyre nyúl, de nem csöpög. Ragyog, mégis homályos. Villámmadár, fészke sötét felhő, tolla homály. Az egyes költemények pedig egyszeri tünemények: soha egyetlen költemény sem írható újra pontosan úgy az előrehaladó térben és időben, mert időközben a költő és a téridő folyó is változik. Mindazonáltal az elképzelhető legnagyobb szabadság, szél, amiről nem tudni, honnan jön, és merre tart szenvedés, szomorúság, szeretet és gyűlölet forgó égtájai között, s mint ilyen alapvetően határozza meg a nyelv időjárását. Petőfiktől napjainkig és tovább ez a szél hozza nyelvünk egén az esőfelhőket, és az esőfelhők után a friss ragyogást.

 

Pillanatnyi leltár 

Istenben bíztam eleitől fogva,

és úgy nézett ki, Isten elhagyott:

agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,

s ösvény, mi a semmibe kanyarog.

Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,

egyedül, embertől is elhagyatva

sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,

ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem

bolond piacán szívnek, érdekeknek,

s végig azt éreztem, ennél több vagyok.

Több szív valahol belül, nagyon mélyen,

völgy, ahol ritkán fordul elő ember,

fa, melynek gyökere patak és folyó,

s lombja az egész világ és a tenger,

domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,

mert csak tükörben látszik, noha alig,

s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel

reggeltől estig s estétől hajnalig –

súgta mindezt valaki, kinek nevét

nem tudom –: szó, mely ritka, mint a gyopár,

de osztódik, s megsokszorozva magát

a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,

fából vizek, és tengerekből völgyek,

mert minden mindeneken szín és fonák…

Pillanatnyilag ez volna a leltár,

mint egy meglopott boltban, csupa hiány,

„felkötnének”, ha versemben nem volnék

törvényen felüli úr: szabad sirály…

　

Föltámadás 

Meghalni nemcsak úgy lehet,

ahogy megszokták az emberek:

lehunyt éggel, merev taggal,

szürke arccal,

gyertyás ravatallal,

könnyzivatarban

vagy közönyfagyban…

 

Meghalni lehet úgy is,

ahogy én,

egy tavaszi éj

hideg közepén,

néhány pillanatra:

egy-két gyertyát

gyújtott csak az ég,

nyilván nem örült,

szeles, hideg horizont

gyászolt a roncs-

koporsó körül,

komor fákkal, bokrokkal

az első sorban,

s hogy a gyász teljes legyen,

a fű is tiszteletét tette:

hajlott hátú öreg és gyerek…

 

Amikor hunyt

pilláim alól kimásztam,

fülig szaladt sírom szája,

s a gyásznép

– esküszöm, vallom –,

mintha új csillagot

látott volna, azt susogta

– most is hallom –:

föltámadott!

 

Összeállította: B. D.